Meghatározó emlékképek. Mert azért alapszinten mindenkivel előfordulhatott olyan 5-10 évesen, hogy egyelőre nem a szőrös hónaljú, sminkelt, tűsarkú cipős, tupírfrizurás, vörös körmű felnőtt nők (C. C. Catch), hanem inkább a vele egykorúak fogják meg. Persze akkor is voltak igazi, érett gondolkodású, kilencéves férfiak, akik tudni vélték, hogy a Tina Turnernek kurva jó lábai vannak, és hogy nekik az idősebb nők jönnek be ("a pina legyen fekete!") - de azért volt egy olyan gyanús éle a dolognak, hogy csak valakitől átvették ezeket a vagánykodó szövegeket.

De azért az még az az átmeneti kor volt, amikor már talán nem kellett szükségszerűen bevallani, hogy a lányokat utáljuk - ugyanakkor udvarolni se nagyon mert senki; legfeljebb úgy, hogy levette a kislány hajráfját.

És mivel most elsősorban a még meglehetősen ártatlan korszakra szeretnék koncentrálni, a Z+- Viva-évek sokat érdemlő ikonjait (Eördögh Alexa vagy a szexi Verena a Dune-ból, stb.) figyelmen kívül hagyjuk.

 

Röviden: akikre, ha tudtuk volna, hogy kell (meg hogy egyáltalán lehet ilyet), valószínűleg kicsattintottuk volna a 80-as években.

 

Nézem ezt a késő márciusi örökrangadót a magyar futball legszentebb szentélyében, és elgondolkozom ezen a sokat szenvedett kis csapaton. A Nemzet Csapatán, akit annyian és annyi rendszerben próbáltak elnyomni, megalázni, betiltani, átnevezni, nevetségessé tenni. Akitől 1971-ben is elvették a stadionját - fél történelmét -, hogy aztán 74-re egy jellegtelen kis betonmonstrumot emeljenek a helyére, ahol rögtön megveretik a rákosista-kádárista Vasassal, hogy majd egyre körmönfontabb szempontokkal - székekkel, szektorlezárásokkal sújtsák a meccsre vágyó tömegeket. Hol van az igazi B-közép? Elvették, lerombolták. Hol van a II-es szektor, a 16-os szektor? Sehol, nincs már - bezárni nem volt elég, el akarták törölni mindörökre még az emlékét is.

Az előadás, az előadás. Tudjátok, ahol a művelt germanisztikus kopog, a többi paraszt meg tapsol, mint a cirkuszban. Nem kötelező, és ez határozza meg - elejétől a végéig.

Legendák keringenek tanárokról, akik pontban kezdéskor bezárták az előadó ajtaját, és se ki, se be. Kár, hogy ilyet sose láttunk. Ellenben mit látunk? Legyen az előadás kezdete mondjuk 08:30.

Még hogy mi lennénk rasszisták vagy kirekesztők? Most komolyan? Ez szamárság, ahogyan a rasszizmus is szamárság, nem csak a vádja.

Ha a népek olvasztótégelye Amerika, úgy Magyarország még annál is inkább olvasztótégely.

Játsszunk el a gondolattal! Azt már tudjuk, mi történik, ha hirtelen - különösen így a télies időszakban - megszáll minket a Szentlélek; no de túllépve azon, hogy a tévében üvöltő reklámokra már mindenki immúnis, azért az alulról szerveződő, valódi közösségi kezdeményezések mindig az újdonság erejével hatnak.

Természetesen mindenki 100%-ig meg van arról győződve, hogy őrá aztán semmiféle reklám, hirdetés, kampány nem fog hatni, de azért nem véletlenül költenek a vállalatok annyi pénzt marketingre.

Dehogynem. Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút. Vége van, ennyi volt. És mennyivel jobb így.

Sátrazások, utazgatások, olcsó repülőjegyek, csütörtöki italakciók, vad nyelvtanulások, bliccelés, trükközés, diákmunka. Amikor számít, hogy legyen diákigazolványod, mert az jár, mert megszokod, hogy minden olcsóbb. Csókolom, egy gyerekjegyet kérek. Amikor volt az embernek arra ideje, hogy matricát szerezzen, okosítson, elkerülő járatokat használjon, többször átszálljon - csak azért, hogy jobban megérje. Iskola után, 1-2-3 körül BKV-zás, lődörgés, sziklára mászás. A házi feladatot leszarjuk, a kettes úgyis megvolt a felesleges tárgyakból - a többi pedig ment magától. Hiszen egyértelmű volt már 15-16 évesen is, hogy nem a kémiából vagy a művészettörténetből fogunk megélni. A szorgalmi időszakban ha olyanunk volt, elvonatoztunk hétközben Komáromba, ott átsétáltunk, ittuk a szlovák sört, néha Pozsonyig is továbbmentünk az örökkévalóságig hintázó Bzmottal (négyórás út 80 km-re), éjszaka mászkálás, rettegés a magyarevőktől, hajnalban haza, csak legyünk már otthon. Máskor a Népstadion mellett veszteglő dubák egyikébe szálltunk be és mentünk át Erdélybe egy estére, majd reggel vissza. Számlát nem adtak.

Napjaink egyik kórosan terjedő, félreértett hülyesége a cégek által átgondolatlanul támogatott önkéntesség, jótékonykodás. Volunteering! Amerikában már, ha nem látnak a rezüméden fél-egyéves önkénteskedést, akkor egy senki vagy. Ha a céged nem vesz részt aktívan semmilyen jótékonykodásban, akkor a Szent Piac sírgödrébe ítéltetett. Kell tehát a CSR, azaz a társadalmi felelősségvállalás (Corporate Social Responsibility).

Mert ugye Magyarországból kirajzott a sok káros elme, és a legkárosabb, Milton Friedman is olyat mert mondani valamikor, hogy egy vállalat társadalmi felelősségvállalása a profitmaximalizálás. Ez természetesen felháborító, és azóta se tudjuk igazán jóvátenni.

Azaz kisemberi, beosztotti. Vagy egyszerűen nagyon szar munkád van.

Nyelvésznek és Atlétásnak köszönöm.

Tetszettünk volna forradalmat csinálni. Miért hagytuk, hogy így legyen? Az elszalasztott lehetőség. Azt hittük, majd úgy élünk, mint az osztrákok meg a nyugatnémetek... ehelyett:

-Latsee, hogy érzed magad az X Faktorban, találtál barátokat?

-Gecire szarul érzem magam, megtűröm magam körül ezeket a hitvány pajorokat meg téged is, de semmi több. Erőltetett kvóták vannak. Fiúbanda kell, külföldi kell, határon túli kell, zúzós-polgárpukkasztó vagányság nagyon kell. A ratyi ruháitoktól meg a személyzettől hánynom kell, az aprópénzért megvásárolt jogdíjas zenéket megvetem.

-Számodra mit jelent az X Faktor?

Pár hét leforgása után már az egész világ - nagyon helyesen - kikéri magának (és rajtunk röhög), amit a baranyai rendőrség cinikusan hirdet, miszerint az áldozat is tehet róla, illetve ellene. Természetesen hazug és beletörődő az az - ún. halottkém-szemléletű - hozzáállás, miszerint már meglévő és adottnak vett problémák ellen el kellene menekülnünk - ahelyett, hogy magát a probléma GYÖKERÉT tárnánk fel és iktatnánk ki!

Hartay hácsé barátunkkal tegnap megint beszélgetésbe keveredtem - az utóbbi időben komolyabb szakmai berkekbe történő beszivárgása mellett (könyv, díjak meg ilyenek) már a Wikipédián is hirtelen jelen lett. Szerencsére viszont pl. a slam poetry még tudtommal nem gyalázta meg Őt semmilyen irányban. Persze abban mindketten egyetértünk, hogy ez mind-mind zérus ahhoz képest, hogy a csodálatos Modoroson publikálgat.

Neki hely kell. Nagy kell. Mindenből a nagy. Adagból, kiszerelésből, felszerelésből, mellből, szájból, seggből szájba. A nagy az olyan komoly, vágod. Ha valami eleve nagy, azt nem lehet félrepöckölni. Ha valami nagy, az már nagyon ott van, oda van téve, súlya van, tekintélye, hatalma. Rinyálnak a kis pronyók a stadionok miatt is. Nem érzik a lényeget. Monumentális császtokot kívánok, mindenki vendégem két liter feles viszkire. 

Ahogy a Beatles-számokat is fenntartás nélkül szeretjük LP-n, kislemezen, kazettán, CD-n, remasterelve, Love-verzióban, sztereóban, most újra monóban - ugyanúgy szeretjük az Anyaszomorító alakját: nem tudunk eleget beszélni róla. Mert akárhonnan is elemezzük, mindig találunk valami újat rajta.

Szóval voltak ilyen arcok: az ingyenélők, a pattanó hajszáleres, az alkoholistább.

Kedves Tanárkollégák! Egyre vészesebben terjednek az amerikai, ill. Waldorf-módszerek: euritmia, betűtáncolás, legótiltás - másfelől ott van a klerikális visszarendeződés is.

Ideje hát kicsit rendet vágnunk a szakmaiság, a sarlatánság és a kusza tantervek bábeli zűrzavarában. 

Mert valahogy elfelejtettünk, úgy látom. A királyi többes szándékos: igen, te is elfelejtettél, ők is elfelejtettek, mindenki elfelejtett, mindenki (én nem).

A németek népszerű nyelvőre, Bastian Sick (ő a német Modor Tibi tulajdonképpen, csak nem annyira sokoldalú) ezt úgy magyarázta olyan tíz évvel ezelőtt Der Dativ ist dem Genitiv sein Tod c. mélynémetkedő mestermunkájában (immernoch!), hogy az átlagember mindig is súlyosan küszködött a helyesírással, csak hát éppen nem volt annyi alkalma ezt a tehetségtelenségét ország-világ előtt megmutatni, mint manapság - ezért olyan szembetűnő most. Annak idején, ha levelet kellett írni a hivatalnak, szépen nekiláttak, segítséget kértek, megadták a módját: levélpapír, sorvezető, címzés. Ilyen-olyan ákombákomokkal, helyesírási szótárral, írástudó rokonokkal vagy szomszédokkal, de megoldották.

Bettie Page, köszönjük szépen. Mindig érdekes látni, hogyan gondolkodnak a másik oldalon. És ahogy nézem, nem sokat változott a helyzet a 2000-es évek közepe óta, max. többen lettek. A Modoros szerkesztői sajnos még Bécsen túl nem sok helyütt jártak, ezért öröm, ha végre van valami kivándorlós poszt is. Mi is mennénk már - nem tudom, milyen az angol SZTK, de biztos jobb, mint a magyar.

Sajnos mára a zeneipar futószallagon hozza a sok, szaros műanyag sztárt, akik nem tudnak énekelni, csak a seggüket rázzák - de producerre és Photoshop-művészekre telik nekik bőven. Nincs egy eredeti riffjük sem, csak lopnak, feldolgoznak, sample-eznek, tátognak. Szánalmas.

Úgy gondoltuk, hogy a sok poppernek, diszkópatkánynak (főleg azoknak a kis csicskáknak, akik 1990 után születtek) készítünk egy kis összeállítást arról, hogy mi is az az Igazi Zene, amikor még nem írtak meg minden jó zenét, és milyen az, amikor Igazi Zenészek játsszák az Igazi Zenét. Nem ám Coldplay meg hasonló nyálas divatzenék, hanem igazi Rock!

Disclaimer: e sorok írója - bár a Fideszre szavazott -, mára mélységesen megbánta, és mostanra teljes szívéből elítéli korábbi önmagát és Orbán Viktor putyinista önkényuralmát, a fékek és ellensúlyok cinikus felszámolását, a demokratikus értékek semmibevételét. A poszt csupán irónia, egy kvázi ún. stílusparódia, hogy hogyan is látják egyesek a világot a narancsködön túl.

Edward Blake, undorító egy féreg vagy. És ezért hálásak vagyunk Neked. Köszönjük szépen!

Olyan sokan ajánlottátok már ezt a helyet, hogy végül megtörtünk és elmentünk kipróbálni. Elképesztő vitákat folytattunk itt a szerkesztőségben, hogy melyik is a legjobb McDonald’s, vagy ahogy a Budapest népe hívja: a Meki.

És egyszer csak ott állt a konyha közepén, titokzatosan becsomagolva.

Falécek, hungarocell, hullámpapír, bandázs - a culágerek hanyagul békázták oda, aztán a fuvarlevél kitöltése után rutinszerűen mentek a következő állomásra.