Kedves nagykorú Embertársam!

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy már kiskorodban megtanítottak otthon, az óvodában és az iskolában rendesen használni a vécét - ám természetesen azt is jól tudjuk, hogy az önállósodással párhuzamosan a hasonlóan szerzett tudás bizony megkopik idővel. Így tekintsd ezt a kis leírást egyfajta tudásfrissítőnek, amellyel az újrafelfedezés örömmé válhat.

Végre, hát itt van. Amiről annyi év nélkülözés és káros túlszabályozottság után álmodozni is alig mertünk, mára valósággá vált.

A lassan fél évszázados vendéglátóIPAR és az érinthetetlen "Szakma" egyeduralmát elsöpörte a webkettes, kézműves, fúziós, craft konyhaművészet - a valódi hozzáértők, feinschmeckerek, és a genuine kulináris kreációk. Hisszük, hogy Magyarország elindult azon a hosszú, rögös úton, ami egyszer elvezethet oda, amit ma egy kedves kis bajor falucska képvisel: hogy a világ gasztronómiai fővárosává léphessen elő a lelkekben is.

Az éttermek után megreformáljuk a közoktatást is.

Unicefes képek, bombayi koldusok, kairói kriptalakások, brazil favellák, hétesi gyermeksírás?

Nekem más a szegénység. Olyan 88-89 tájékán mondta az akkori osztályfőnökünk, hogy Magyarországon már nincs szegény gyerek, mindenki jómódú. És persze ugyanúgy kész ténynek vettük ezt is, ahogy azt is, hogy mindenkinek csak egy barátja lehet, a többi csak játszópajtás. És akkor óra után sajnos meg kellett mondani a Hodensäuger Iminek a szünetben, hogy ő csak játszópajtás, mert a barátod az akkor az István. Meg a többieké is.

Érdekes, régi-ismert emberfajta lesz ez is. Sosincs ideje, borzasztóan elfoglalt. Nem vetheted rá az első követ (de a másodikat se), mert nincs jogod egy olyan ember fölött bíráskodni, akinek egyszerűen NINCS IDEJE. Nincs. Tárgyalásról tárgyalásra kell rohannia, több műszakban dolgozik, annyira rengeteg munkája van napközben, hogy egyszerűen nem tudja megengedni magának azt a fél-egyórás munkakiesést, és sajnos este is dolga van, számtalan emberrel kell találkoznia, és folyamatosan be van táblázva. Esetleg csekket kell még feladnia a postán vagy megreklamálnia a kábeltévé- vagy telefonszámlát az ügyfélszolgálaton - szóval olyasmi, amit csakis személyesen lehet elintézni - alternatíva nincs.

-Ne dobd ki, ne hagyd ott - még jó lesz valamire!

-Miért ne vegyük inkább ezt? Kettőt fizet, hármat kap! Alig kerül csak többe, mintha azt a kettőt vennénk.

Szögezzük le az elején: az Állam, a Kormány, a Felelősök és a Katasztrófavédelem is mind-mind megbuktak (mármint a magyar Katasztrófavédelem, van még mit tanulni az annyit szidott sógoroktól). Hétfőn a felelősök első dolga legyen, hogy mindannyian - a saját és a Mi testi épségünk érdekében is lemondjanak. Egyes-egyedül a civil lakosság és a hősies ellenzék vizsgázott csillagos ötösre ebben a katasztrófahelyzetben. A lakosság azonnal nekiállt a hatékony önszervezésnek: robbant a Facebook, lelkesen osztották az életfontosságú információkat - az ellenzék pedig appropriate határozottsággal tette helyre a töketlenkedő állami szerveket és mutatott rá a kellő pillanatokban minden hiányosságra.

-Vegyük szépen sorra. Csupa furcsa egybeesés, és pont ma. A lakosság állapota mostanra olyan felzaklatott, pattanásig feszült, hogy nem kevésen múlott volna egy polgárháborús állapot Budapest utcáin. A pápaválasztás fehér füstje mögött sunyin aláírt alkotmánymódosítások, a rezsicsökkentés népbutító vízfüggönye mögé rejtett agyonadóztatás, a forint bedöntése, a létminimum alatt tengődő négymillió ember, a félmillió kitántorgó, versenyképességünk totális annulálása... Az ellenzéki, bocsánat, demokatartikus ellenzéki mozgalmak soha nem látott módon egységes, közös ünneplést és felvonulást terveztek, a kormányfő bátor Sir Robin mintájára már megint egészen Brüsszelig szaladt a Haza érdekében, már minden készen állt volna - és erre jött ez.

Hívő, gyakorló keresztényként mondom: csalódott vagyok, mélységesen.

Itt volt előttünk ez az isteni lehetőség: 2005 után újra megpróbálhattunk bizonyítani a világ hinni akaró és jóravaló részének, de megint csak nem sikerült. Ismét beigazolódott a sejtésünk, hogy a Katolikus Egyházat ugyanazok az évezredes béklyók húzzák le a züllés mocsarába, és soha nem lesz képes megszabadulni tőlük.

In medias res: az Ingyenbank és az ingyenbankos Te vagy.

Az ügyfél - adósnak nevezni helytelen volna - pedig a Kölcsönkérőember. Emlékszünk? Szívességek, levélben-telefonon kér(d)ések. Kis felvezető, aztán rátér pár perc múlva (esetleg a búcsúzás előtt), hogy tulajdonképpen mit is akart. Nem szeretjük őt.

Egy fura, ám bántóan mellőzött, régi-új témát járunk ma körbe, ugyanis Magyarországon még mindig tabunak számít a gazdagság, a vagyon. Talán valami szocializmusból örökölt berögzülés ez, talán a hirtelen begyűrűző vadkapitalizmus és gyülevész kalandorai által okozott rossz emlékek élnek tovább - pedig már idestova huszonhárom éve, hogy megtartották az első szabad választásokat az egyenszürke Kádár-korszak leköszönte után.

Annyira jól sikerült az első rész, hogy nem tudtuk abbahagyni. Köszönöm, Atlétás Bandi és nosferato.

Eleve úgy voltam ezzel, hogy aki állást keres, az szépen menjen el egy-két fejvadász céghez - túl nagy titánnak nem kell lenni: ha tudsz legalább angolul (magyar nem is kell, Magyarországon minek), mellette még el is végeztél valami értelmesebb iskolát, te fogsz válogatni az ajánlatok között. Ez, hogy itthon nincs munka, ez színtiszta hazugság: hacsak nincsenek olyan elvárásaid, hogy zürichi Google-szintű munkakörülményeket és fizetéseket szeretnél - itthon, végzettség, tudás, szorgalom és alázat nélkül.

Tartozom egy vallomással. Valamit meg kell gyónnom Nektek:

Sosem vétkeztem.

Soha.

Ritka tünemény az ilyen, de ha valaki, akkor én valóban sosem ártottam senkinek, és soha nem is hazudtam, s nem is csaltam. Tudom, hogy elsőre hihetetlenül hangzik, de akárhogy is fejtem vissza életem fonalát, nincs mibe belekötni. Nincs.

Neked is könyöködön jön már ki a sok sablon-email unalmas, szikárfehér hátterekkel, Arial vagy Times New Roman 10-essel, a végén egy jellegtelen "Kind regards/Üdvözlettel"-lel, száraz, gyári aláírással?

Te ugye nem akarsz ilyet? Ugye nem akarod azt üzenni kollégáidnak, feletteseidnek, üzletfeleidnek, ismerőseidnek, hogy egy rém unalmas kispolgár vagy egyenstílussal - bocsánat: stílustalansággal?

Bajban? Dehogyis. A szerencsétlen, tengő-lengő, csóró, dolgozni nem tudó vagy nem akaró embereket mindenki szánja egy kicsit valahol, de a régi ismerősök azért kitartanak mellettük. Szolidarítanak, inni úgyis mindig ráérnek, legfeljebb fizetnek nekik 1-2 sört. Dehogyisnem fizetek én, nem baj, majd megadod, a vendégem vagy, ugyan már, ne hülyéskedj, 96-ban is te fizetted még az Éva vermutot Tőserdőn, 2001-ben meg önként felajánlottad az albérletedet is pár órára, nem emlékszel? Ez a minimum.

Igen, persze, mert minket mindenki folyton csak bánt. Mi nem ártottunk soha senkinek, de a világ gonosz és összefogott ellenünk - mi csakis áldozatok és persze vétlenek lehetünk. Mindig a másik kezdi, nekünk pedig még a jogos önvédelem kiváltsága se juthat. Ugye?

Az 500 nem szívesen hallgatott dal után ugyanaz a módszer és szerkesztőgárda (Modor Gyuri és Kurtz). Természetesen még rengeteg film van, ami pont nem jutott eszünkbe, már megnézni se akarunk, hibák is tuti vannak - meg persze 1-2 kedvenced.

Ja igen: és mi =/= te.

Van egy álmom.

Egy álmom; egy város: álmaim városa.

Egy város, ahol nincs versengés, szekértáborok, nincs harc, nincs anyázás, nincs sietés-rohanás, nincs mások ellehetetlenítése, üldözése - csak egymás kölcsönös tisztelete.

Gyalázat, hogy a pedagógusokkal már annyi évtizede mindent meg lehet tenni. A pedagógus lassan a társadalom kisebbsége lesz, az örök sündenbock - aki mindenért hibás, akinek fát lehet hasogatni a hátán. Filléres éhbérrel háláljuk meg nekik azt a törődést, azt a sok jót, azt a mérhetetlen szeretetet, azt az áldozatos, verejtékes munkát, amit rendre, évről évre kapunk tőlük.

És azt a hatalmas felelősséget, ami az ő vállukat nyomja.