Benetton, Puma, Replay, Devergo? Régmúlt, halványodó emlékek, periférikussá, retróvá, újra sporttá vált márkák. Nem ők.

Mostanában az igazi márka az a designer márka, a smart casual ruházat. Galléros póló (a gallérfelhajtás a 2000-es évek konjunktúradivatja volt, ma már szintén nagyon tavalyi szokás), cuppanós farmer, casual cipő - de nem sportcipő, érted. Csak sportOS. Sportosan elegáns.

A kurrens márkák jönnek-mennek, és nagyon kevésnek adatik meg, hogy tényleg örökké kelendő legyen. Ott vannak a fent említettek, aztán az E-Play, Lee, Wrangler, L.A. Gear, Quicksilver, Kappa, O'Neill, Casucci, Thomas, Trapper, Levi's, Gas, Guess, Fishbone, Bizö, Fruit of the Loom, Pepe Jeans, British Knights. Nem sok maradt belőlük mára.

De a designer ruhás most már inkább más területeken utazik, akármilyen szép és drága holmikat is kaphat mondjuk a Levi's-üzletben - pedig azok állítólag soha nem mennek ki a divatból. Ralph Lauren, Tommy Hilfiger, Lacoste, GAP, Burberry, Timberland, Henry Lloyd, Fred Perry - bár ez utóbbi már állítólag lejárt, de aztán mégse annyira járt le, talán a hipszter-körforgás újabb ciklusába került? Gucci, D&G: talán-talán, de inkább meghagyjuk a mediterrán kultúráért rajongóknak.

Van ezekkel egy nagyon nagy baj. Világszerte elhitetik valahogy a köznéppel, hogy ezek luxusmárkák, illetve hogy aki ezeket megengedheti magának, annak jól megy, az gazdag, az felsőosztálybeli. Márpedig a márkaemberben van egy kolosszális görcsösség. Ránézel és már száz méterről is integet róla az a rohadt, tenyérnyi lovaspólós kontúr - vagy ha akár körömnyi is rajta a krokodil, tudod, hogy ez egy túlvállalós gyerek. Megfelelési kényszer, kompenzálás, pózolás.

Mert ezek nem luxusmárkák: hiszen akármilyen sok pénznek is tűnik, 20-30 ezret simán ki lehet fizetni egy pulóverért (kérdés, hogy érdemes-e), másfelől látod, hogy állandóan erőlködik a srác. Egy tank benzin helyett vett most egy pólóshirtöt. Ott markolássza a söröskorsóját, és várja, hogy a világ őt most csodálja, amiért szíve fölött valami designer egyenlogót visel. Ismerős az, amikor találkozik a tekinteted valakivel, és az rögtön a bal melledre néz, pedig nem vagy nő? Igen, ez pontosan az a designerruha-csekkolós reflex. Mint amikor a 90-es években szembejött valami bomberes kolléga rövidebb hajjal, és azonnal a cipőjére szaladt a tekinteted, hogy NEM-E dzsetta. És ahogy ránézel a gyerek fejére, nem azt látod rajta, hogy ez mennyire egy májer, gazdag, sikeres, laza üzletember-sarmőr, hanem azon gondolkozol, hogy hol árazhatták le neki 15-20 euróra, mondjuk Parndorfban? És tudod, hogy közben mennyire csövesmódra él, mennyire nincs semmije, és mennyire nem ér semmit az egész ember.

Ahogy a repülőterek bazársorain is elhitetik az önjelölt világpolgárokkal, hogy ők most valami kivételes luxus részesei, és hogy valamiért azonnal vásárolniuk kell, és abból is rögtön a 200 dolláros Ralph Lauren-mellényt. És persze, hogy megveszik - a farmerrel, a parfümmel és a karórával együtt, hogy önként - nem is túl kevés pénzért - világgá kiáltsák: igen, nagyon fontos nekem, hogy mit gondoltok rólam, nagyon fontos nekem, hogy azonnal lássátok rajtam, hogy egy erőlködő középosztálybeli hős vagyok, aki csak úgy mer egyenes derékkal járni, ha jelezni tudja a külvilág felé, hogy ő megengedheti magának ezeket az elképesztően méregdrága ruhadarabokat!

Aki látott Burberry-sapkás, dzsoggingos chaveket köpködni, szemetelni bármilyen Anglia-szerű országban, az szerintem tudja, miről beszélek. Olyan ez, mint Budapest "dinamikusan fejlődő" kerületei: attól, mert felhúzol oda pár új lakóparkot meg irodaházat, attól az még bizony proletárnegyed marad. Attól, mert hirtelen meg tudod magadnak engedni, hogy Versace-, Stone Island- vagy Thor Steinar-ruházatot hordj, attól még nem biztos, hogy te lettél gazdag.

Vegyük át újra: tetszetős ruhák jól észrevehető logóval, magasra pozicionált árakkal és aspirációs csoporttal - mindezt korlátozott pénzmennyiséggel trükkösen beszerezve (outlet, eBay, leárazások, turkáló, TK-Maxx, Isztambul, Bangkok, Rákospalota), hogy miénk lehessen az, amit amúgy nem nagyon tudnánk megvenni, de mindenki más is tudja rólunk, hogy olcsóbban vettük, mint amennyibe valójában kerül.

És senki nem szólja meg a másikat, hiszen mindenki ezt tette, és a végén tapintatosan nem ejtünk róla szót egymásnak, telepatikusan szinte összekacsintunk.

Érthető, ugye?