Nem új a téma, de a tovatűnt VB emlékére még írtam pár hónapja egy ilyet a UNIT Magazinba - talán a sportkedvelők és a törzsolvasók nem bánják ezt így hétvégére.

Eredetiben megnézheted:

digitális formában itt,

papíralapon pedig itt.

 A magyar VB-néző

- aki sajnos már 24 éve nem érintett és maximálisan kívülálló.

Ijesztő, de az a generáció, aki már a rácsos ágyból se láthatott magyar labdarúgó-válogatottat világversenyen, időközben már maga is családot alapít - és teljesen azt szokta meg, hogy a VB meg az EB valami idegen országok versengése, ahova “mi úgyse jutunk ki”.

A 90-es évek eleje óta terjed a “magyar focit nem nézek”-jelmondatból kiinduló amerikaisport-modorosság (NBA, NHL, NFL - “ott igazi küzdő-és sportszellem van”), de legfőképp a nyugat-európai elitligák és a világversenyek kultusza: az itthoni labdarúgást mélyen lenéző tévénézőből érdeklődő, majd fanatikus szurkoló lesz, aki akár egyes szám első személyben fog beszélni választott csapatáról. De odáig még hosszú az út - nem lesz mindenkiből azonnal elvakult azzuró.

A kényszerdrukker: mert ugye egy VB társadalmi esemény, még nálunk is. Mennyire kellemetlen már, hogy a munkatársak, családtagok mind-mind Lampard meg nem adott góljáról vagy Suárez isteni kezéről beszélnek, mi meg nem tudunk hozzászólni? Hogy nem tudunk úgy lemenni a kocsmába, hogy ne mindenhonnan az a jellegzetesen monoton zümmögés és a törzsvendégek óbégatása-káromkodása hallatszódjon ki? A jelenség szinte megkerülhetetlen: muszáj hát együtt nézni, hogy képben legyünk.

Utánaolvasunk - nahát, Uruguay kétszeres világbajnok? Meg mi is mekkorák voltunk már, ‘86-ban titkos esélyesek... meg a csehszlovákok is. A Maradona ekkora svindler volt? A hollandok meg még tényleg nem nyertek, csak EB-t? Na majd idén!

A jó foci kedvelője: bizony, meg lehet nézni: a magyar pályákra az alacsony színvonal és az erőszak miatt nem járnak már ki az emberek. Ám a VB-sátrak, kivetítők világa..! Itt nem hőbörög a sok szotyizós, metrót szétverő farmerdzsekis-felvarrós huligán: itt béke van, jólöltözött fiatalok, sportszeretet és jó hangulat! A jól ismert műanyag poharas fesztiválsör, pompos, pizzaszelet, illatozó grillezett fogások. Ha esetleg “érintett” turisták is felbukkannak, ők az élő istenek, A Futball követei.

A kivetítőn eközben sportmárkák és vébésörök brilliáns reklámjai, majd a sportriporterek aranyköpéseinek felidézgetése, új szállóigék várása. Ki-ki választott csapatának mezében, egymást játékosan cukkolva - a meccs után ünnepelve vagy szomorkodva. A bú meg gyorsan elszáll, a döntőig mindig lehet új kedvencet választani. És ha az is veszít? Végülis ez csak egy játék, meg magyarok vagyunk - semmi közünk hozzá.

A tudathasadásos: lehet, hogy Jesolón nyaralt ‘91-ben - talán volt argentin levelezőpartnere vagy német juhász kutyája, esetleg angol szakon végzett: a lényeg, hogy a végletekig tudjon azonosulni egy másik nemzettel, annak kultúrájával és válogatottjával. A választott nemzet lesz sportviták során a MI, a beszélgetőpartneré pedig a TI, ami akár üvöltözésig, lökdösődésig is fajulhat:

“-Milyen francia válogatottról beszélsz, te? Aki fehér, az is vagy csúnya, vagy baszk. -Mert nálatok ki német, mi? A két lengyel, a Cacau vagy a Boateng?” Hasonló vitákban a nemzetiségi problémákon túl kötelezően előjön a “ki nyert több világbajnokságot” vs. “ki csalt nagyobbat”-szópárbaj, ami a kívülállóknak rövid távon szórakoztató lehet. “-Na jól van, ugye nincs harag? Nem úgy gondoltam, hozok egy sört. De ettől még törökök vagytok!”