Miután labdabiztoséknál letudtam a megtisztelő gálamérkőzést, folytatom ígéretemhez híven itthon, korlátozott mennyiségű modorossággal.

A múltkori kötetlen, párbeszédes poszt után itt az ideje, hogy kicsit egzaktabb módon is kitárgyaljuk a hazai futballmeccsekről ismert karakteres arcokat. Jó lesz nagyon.

Már idestova tizenöt éve látogatom szinte valamennyi osztály mérkőzéseit, nagyon sokat jártam az országot kiscsapatok és persze a "nagyok" szurkolótáboraival is, volt honnan gyűjteni tehát. A hangos, szervezettebb csoportokkal kezdem, legközelebb pedig a békésebben üldögélő nézőkkel folytatom.

A régimódi B-közepes:

A klasszikus hőbörgők, az ütemesen skandáló drukkercsoportok régebben csak a szutykokból álltak, a B-közép elnevezés pedig az FTC régi stadionjának északkeleti (Üllői út felőli), középső szektorának elnevezéséből ered. Igazából csak akkor kezdték el őket szutykoknak nevezni, amikor többen rájöttek, hogy ők valójában igényes szurkolók, így próbálták megkülönböztetni saját magukat a b-közepesektől.

Mivel a 90-es évek elejétől a felnövő generációkból a külföldi irányzatokat követve ultra vagy huligán lett, az eredeti béközepesek mára már rendszerint negyven fölötti kalandorok.

Mai napig szeretik a nyolcvanas évek rosszfiús öltözékét hordani: szegecselt farmerdzseki vagy bomber kitűzőkkel-felvarrókkal, Bundesliga-séró, fülbevaló, számológépes óra, kedvenc csapatuk, esetleg a hazai egyesület színösszetételével megegyező külföldi klub kötött sálja, nyáron is - válogatott meccseken Batmanként teríti magára a magyar zászlót, illetve festi piros-fehér-zöldre amúgy sem túl szép arcát.

Szurkolása magyar nóták, népdalok átköltött verzióiból, hivatalos csapatindulókból, ezen kívül az ősi ellenfelek gyalázásából áll. Szívesen alkalmaz dudát és néhol kereplőt is kiegészítő zajkeltő eszközként.

Szotyit, tökmagot ropogtat, dohányzik, keményen iszik. A meccs előtt is már hangol a közeli éjjel-nappalikban, kocsmákban, de mivel bejáratott módszere van a kétdekás becsempészésére, bent is folytatja. Meccs után rendszerint megint iszik.

Az ultrá:

Nem ám ultra, parasztosan-magyarosan, hanem ultrá, többesszámban is, hangsúly a második szótagon, hiszen igazi olaszok vagyunk, vagy nem?

Az igazi ultrá mindenben csizmaországi példaképeit próbálja követni: megjelenés, szurkolói rigmusok, életvitel. Ahogy már korábban is utaltam rá, aki eleve déliesebb megjelenéssel rendelkezik, lelkileg is előbb azonosul az olaszos életérzéssel.

Így hát ne lepődjünk meg, ha a magyar stadionok kanyarjaiban is (curva sud, nord) sok göndör, hátrazselézett, hosszú hajú, napszemüveget viselő bohócot látunk, akik egymást szívesen szólítják Pietrónak, Giorgónak, Enzónak.

Pár előénekese még az iskoláscsoportnyi táboroknak is van: élvezettel ülnek fel a kerítésre, egyik lábukat a pálya, másikat a lelátó felé lógatva, arcukat napszemüveggel, sállal takarva, kezükben megafonnal, amin folyamatosan a sajátjaikat próbálják jobb szurkolásra biztatni.

-Mindenki, de mindenki szurkoljon, gyerünk, hosszú taps jön, a kezeket akarom látni, te is, ti is, basszátok meg, tegye fel mindenki a kezét, mutassuk meg ezeknek az utolsó földműves parasztoknak, hogy kitől tanultak szurkolni, gyerünk, hosszú taps, egy-két-há, és!

Az ultracsoportok megnevezése sem vall általában túl sok kreativitásra: általában a csapat színét és valamilyen állatnevet próbálnak kombinálni olaszul vagy angolul. A 90-es évek elején még láttunk német nyelvű drapériákat is, de feltehetőleg a bonyolult melléknév-ragozási sajátosságok miatt inkább letettek erről a túlszabályozott nyelvről.

Mindennél jobban vonzódik a látványos szurkoláshoz: Dél-Európából ellesett módszerrel sállal-napszemüveggel fedett arccal örömmel tüzeskedik, tehát fogja a működő görögtüzet, füstbombát, dobálja a konfettit, pénztárgépszalagot, költ szép összegeket koreográfiák kivitelezésére, amit a csapat nem ritkán gyenge játékkal és vereséggel "hálál meg".

Saját bevallása szerint csak a csapatnak készül látvánnyal, de mégis leginkább a nagyobb szurkolótáborok elleni meccsekre időzíti ezt a figyelmességet.

A klasszikus hool:

Az ultránál egy fokkal normálisabb, és kevésbé próbálja távoli országok kulturáját egy az egyben, itthoni közegben megvalósítani. Egyre inkább öregedő réteg, egyrészt a mostani tizenévesek minden eddiginél gyengébb emós fizikumának, illetve a szinte metroszexuális casualek térhódításának "köszönhetően".

A huligánmozgalmak (mint az közismert) az angol lelátókról indultak ki és terjedtek tovább a mi irányunkba; az ultrákkal és a szutykokkal szemben alapvetően minden szurkolási kelléket, látványt mellőzve csak a hangerőre és az erőszakra épülő megnyilvánulásokkal.

A klasszikus magyar huligán valaha bomberes-martenses szkinhed volt, ez "szelidült" át először a sportmárkák, majd a régivágású Lonsdale-, Everlast-, Fred Perry-holmik viselésébe.

Bár eredendően a huligán csakis az ellenfél hozzá hasonló szurkolóival keresi a fizikai kontaktust, a rendőrség felkészültségének köszönhetően szinte soha nem kerül már sor a mobok (csoportok) közötti összecsapásra. Éppen ezért a magyar huligánkodás ma nem terjed tovább annál, hogy a vendégszektorhoz legközelebb eső lelátórészről viccesnek tűnő mozdulatokkal hergeljék, ill. tartsák félelemben az ellenfél szurkolóit.

Találékony, humoros nyelvezetük alakult ki az évek során:

-Te, üzengettek a lilák, hogy így meg leszünk baszva meg úgy csúszni fogunk, de hiába próbáltunk egerészni már órákkal a meccs előtt, nem lett semmi matek, elbújtak a patkánylyukaikban a csicska bohócok. Egyedül a kékek (=rendőrök) cipőztek meg pár srácot közülünk mutogatásért.

A casual:

Ők csupán az elmúlt pár évben kezdtek el megjelenni az itthoni pályákon, elnevezésük a brit sportosan elegáns viseletre, tehát drága, márkás ruhákra utal. Eredetileg a rendőrség megtévesztésének céljával kezdtek el az erőszakos brit szurkolók Lacoste, Ralph Lauren, Timberland, Burberry és hasonló holmikat viselni, hogy ez aztán Európa-szerte hihetetlen mozgalmat indítson el.

A casual-csoportok szinte már csak abban versengenek egymással, hogy melyiknek igényesebb a kinézete; ennek megfelelően azt veszik csak igazán komolyan, aki nem sajnál százezres nagyságrendű összeget pl. egy Stone Island-pulóverre. Bármit is vegyenek fel, kötelező (volt) a Burberry-sapka, ami odakint már a szutykok is elkezdtek hordani, úgyhogy nem számít többé igényesnek.

A klasszikus huligánokhoz hasonlóan ők se riadnak vissza az erőszaktól, de azért valahol mélyen biztos bennük van, hogy mi lesz, ha elszakad a nyolcvanezres, legombolható iránytűs pulcsija...

Hamarosan folytatjuk a már ismert szájfocistával, a nyugdíjas bácsival, a sérült futballistával és a barátnőkkel.