Nem epigramma, inkább szomorú, elégikus nekrológ lesz ez egy igazi zenerajongótól. 

Kijelenthetjük bátran - vagy akárhogy -, hogy 2012-re a klasszikus zeneiparnak mint olyannak véglegesen vége. A profi, igényes, jó minőségű muzsikát retrórajongók és vájtfülűek egy szűk, kitartó rétege őrizgeti majd díszdobozokban - az emberek 97%-nak pedig tökéletesen jó lesz továbbra is az, amit éppen a rádióban vagy a tévében adnak, esetleg a youtube-on nézeget. Csapnivaló hangminőség, giccses, saját készítésű videók unikornissal meg csillogó rózsaszálakkal, megasztárok, eurovíziós senkik.

Pedig azt, hogy idáig eljuthattunk, azt is az annyit szidott tömeges lemezgyártásnak és az azt eredményező kulturális forradalomnak köszönhetjük. Az Egyesült Államokból induló őrület előbb az Egyesült Királyságot, majd Európát és a teljes világot megfertőzte. Aki tudja, mit jelentett a paplan alatt, a szülők és a szomszédok feljelentésétől rettegő tinédzserként agyonzavart Rádió Luxemburgot vagy Szabad Európa Rádiót hallgatni, a zajok közül valami zenefélét kihámozni, autodidakta módon angolul tanulni próbálni - az érti azt is, miért görbül sírásra a szánk. Mi még tudtuk értékelni az igazi jó zenét, nekünk a Zene jelentett mindent. Egy lemezneppertől szerzett Zeppelin- vagy Jethro Tull-bakelitre vagy egy-egy farmerre hónapokig gyűjtöttünk, éjszakákat gürcöltünk, csak hogy megszerezhessük. Később, már jobban keresőként rendes magnókat, lemezjátszókat vásároltunk, gyűjteményünket pedig nagy becsben tartottuk, sok lemondás árán bővítettük csak.

A zenejátszásnak-hallgatásnak akkor még kultúrája volt. Kikeresni a kívánt korongot megszokott helyéről, kivenni a külső- és a papírtokból, fény felé forgatva, gondosan ellenőrizni a mikrobarázdákat, puha ronggyal vagy külön arra készült bársony tisztítóval, körkörös irányban megtörölni a lemez mindkét oldalát, újra és újra elolvasni a címkét - Apple, Parlophone, E.M.I., Geffen - leülni a fotelba, rágyújtani, tölteni egy jófajta konyakot, beülni a fókuszpontba, lehúzni a redőnyt, majd átadni magunkat az igazi jó progresszív rockmuzsika élvezetének. Ahogy a lemezjátszó karja leereszkedik, a tű először érinti a bakelitet, ahogy felhangzik a hangszórókból a jellegzetes pattogás - igen, az is hozzátartozott. Nem a digitális, steril, valószínűtlenül tisztára retusált hangok, hanem természetes, lágy, igazi analóg hangzás. Amikor még a felvétel is direkt sztereóban ment, nem hangsávonként vették fel valami stúdióban hónapok, évek alatt. A Please Please Me-t a fiúk tizenkét óra alatt vették fel - igazi együttesként. Nem valami metronómos dobszólóra játszottak egyenként tök kussban, hanem élőben zenéltek - együtt. Nem erről kéne szólnia a rock & rollnak vajon?

A zenét a mi korosztályunk embere még megbecsülte. A munkájával keresett pénzből vette a legjobb korongokat, és nem adta kölcsön senkinek. Évekig vadásztuk a legjobb cuccokat az Ecserin, börzéken, a Pecsában, nyugatra járó kamionos ismerősöket nyaggatunk, Szabadkáról csempésztük a többit. Az ember a lemezeket lezárt üvegvitrinben tartotta, és csak a legjobb vendégeknek mutatta meg. Az igazi lemezgyűjtő ahogy megvette a bakelitet, azonnal átmásolta a legjobb krómos kazettára, azt tű csak egyszer érinthette. Vagy egyszer sem. Megtartotta lefóliázva. És - visszatérve - zenehallgatás közben gyönyörködtünk a borítóban. Igazi borítók voltak, valódi műalkotások. Egy jó borító legalább annyira fontos volt, mint egy jó album. Az eltalált lemezborító harmonizál a zenével, önmagában is képes volt műfajt teremteni, forradalmasítani. Gondoljunk a Bors Őrmesterre, a Revolverre, Fehér Albumra, Abbey Roadra, Aftermathra, Number of the Beastre! De nem kell messzire mennünk: Utazás, Emelet I., Elmondatott! A maiak közül tudnánk most csuklóból mondani egy borítót? Vagy egyáltalán egy jó albumot? Könyvtárból kivett és átmásolt válogatáskazetták, az ugráló lemez vagy a begyűrt szalag miatti hibákat a mai napig hallani véljük az agyonmasterelt verziókban is - tudtuk, hogy a Michael Caine alatt kell átkapcsolni a B-oldalra, és akkor ott kezdődött az Our House... Mikor vettél utoljára egyáltalán egy CD-t vagy bármilyen zenét? Csak letöltesz, ugye? Pedig emlékszünk még, milyen érzés volt még csak pár éve is az Exciter vagy a Heathen Chemistry megjelenésének hétfőjére szabadnapot kivenni, és reggel beállni a HMV vagy a Virgin elé, hogy elsők között vehessük kézhez a vasárnap még lefóliázott készletet. És utána egész álló nap azt hallgattuk, elemeztük a srácokkal a társaságban, fórumokon, mindenhol. Ami elsőre nem tetszett, meghallgattuk hát másodszorra vagy harmadszorra, és akkorra már megtetszett.

Pedig a letöltéssel és az ipodizációval nem csak a zenét és az előadót magát teszed tönkre, hanem a zeneélményt is. A minőség csapnivaló, a megkomponált albumokat mint hibátlan, kerek, egységes, egész unitásokat számokra (ugye figyelünk, hogy nem dal vagy nóta, hanem szám és track!) tördeled - amit a CD-knél már rákfeneként emlegettünk, a szkippelést - itt már céllá emeltük, az audiovizualitást pedig max. koncert DVD-kre száműztük. Hol marad a borítók órákon át tartó bogarászása, a friss lemezillat beszívása, a papír zörgése, a címlista és a szerzőpárosok, a magyar-angol-orosz számcímek olvasgatása, a dalszövegek szimultán tanulmányozása? Ez mára mind-mind kiveszett. A zenehallgatás mint olyan, megmaradt valami járulékos programnak. Mosogatáshoz, takarításhoz, futáshoz, edzéshez, háttérbe, liftbe. Ki képes ma már leülni otthon, behúzni a függönyt, feltenni a Meddle-t vagy az Equinoxe-ot és elejétől a végéig, megállás nélkül végighallgatni, minden rezdülését átérezni, saját magát kikapcsolni? Senki. Közben megy a tévé, a net, olvasgatunk, kiveszünk egy újabb sört, telefonálunk, beszélgetünk, valamit folyton babrálunk.

Sajnos ilyen irányba halad a világ. Rohanunk, oda se figyelünk, eligénytelenedünk. A profi hifi-tornyokat laptopok hangszórói meg mélynyomók váltják fel, a bakeliteket és kazettákat digitális remastered hangzás, a kábeleket és aranyozott csatlakozókat, végfokokat, banándugókat wifi meg streamelés, a CD-t pedig mp3. Hús-vér zenészek helyett rádiós bemondókért, producerekért, valóságshow-sztárokért és DJ-kért rajongunk.

A világ legjobb zenéit kitermelő kiadókat csődbe visszük, emberek ezreinek-millióinak munkáját vesszük el, letűnt korok hősei kényszerülnek olcsó haknizásra, a gondosan megtervezett tűzijátékos-látványorgiás stadionkoncertek a karizmatikus rockistenekkel a XX. század távoli emléke maradnak.

A zenélés pedig nem a profik sajátja lesz többé. Maradnak majd az amatőrök, a zenélés puszta öröméért játszók, a garázs- és fesztiválzenekarok, a pinceklubok, a kétórás remixek és a felhő - a zenét hobbiból és lelkesedésből fogják csinálni, korlátlanul terjeszteni, az interneten bárkiből lehet sztár. A profin szervezett kampányok, eladások és újranyomások helyett a letöltésszám és az élő fellépések látogatottsága, hangulata fogja az előadók sikerét jelenteni - a legjobb és legigényesebb zenékhez a legszegényebb is bármikor hozzájuthat.

Szép kilátások, szép új világ, mondhatom.