Persze nemcsak öregekről és rockról fogunk beszélni, de a számomra legmodorosabb produkciók népszerűsége a 70-es, de inkább a 80-as években kúszott zenitjére. Természetesen többüket jómagam is hallgatom és szeretem, de jellemző rájuk a túlértékeltség és ennek köszönhetően az őket kedvelő, minden kritikát mellőző műkedvelők modorossága.

Ők mindenképpen be fogják neked mutatni audio-berendezésük képességeit akár fülesen, akár az 5.1-es vagy DTS-hangrendszeren. Sok-sok évvel ezelőtt persze ugyanez ment sztereóban vagy a nagyon májereknél kvadrofonban.

-Balázskám, idess, megszereztem a Police Best ofot audio DVD-n, beszarsz. Ülj le ide szépen a főnökfotőjbe, lábak megemel, karok letámaszt, így ni! És csak relaxálj, a függönyt is behúzom neked.

Már az első zenés posztban is megemlítettem párat, beszéljünk hát Róluk többet!

• Mike Oldfield: kövezzetek meg, de nekem munkásságából csak a jéghegy csúcsa jutott. A Moonlight Shadow meg a Tubular Bells viszont önmagukban vannak olyan idegesítőek, hogy jogosnak találjam nevezéseteket. Az általam ismert felvételeken  leginkább időjárásjelentésekhez illő, Vers mindenkinek-hangulatú darabokat hallgathattam meg, merész hangszerelésben. Oldfield urat természetesen népes stáb támogatja a színpadon, a dekoratív vokalistalányok is nagyon kellettek a tökéletes összképhez.
• Santana: Madonna férfiben, vagy hogy is mondjam. Aki több évtized leforgása után is tud újat mutatni, a megújulásra mindig képes nagy visszatérő, stb. Az Europa síró gitárja után 2000-ben mégsem volt mindenki egyformán boldog, amikor felcsendültek a Smooth és a Maria Maria pezsgő, latinos taktusai.
• Pink Floyd: nehéz, bizony nehéz. Valóban jó és élvezhető zene, de valami mégsem őszinte a forradalmi 23 perces számokkal, lemezek felének zajjal megtöltésével, konceptalbumokkal. Aláírom, még így is szeretem őket. De 1-2 rajongó modorkirályt kevésbé:

-Nálam a zene ott kezdődik, hogy Jethro Tull meg Pink Floyd. Amikor a taposómalomban már nagyon kikészítettek, akkor irány haza, redőny le, villany leó, és teljes hangerőn nyomatom A Falat, persze bakelitről. A szomszédok ilyenkor már nem is mernek szólni.

• Queen: az igazán sehova nem besorolható rockzenekar, néhány tényleg semmilyen számmal, mint a One Vision vagy a Breakthrough, és ilyenek kerülhettek a Greatest Hits albumokra.
• Dire Straits: virtuóz Knopfler-szólók, néhol szaxofon, minden adott az igényes muzsikához. A zeneipar talán máig is legjobb kritikája a Money for Nothing, de tőlük származik a Twisting by the Pool és a Walk of Life is. Megtarthatták volna igazán valami B-oldalra őket :-)
• Jean-Michel Jarre: irigylem a fószert. Elég volt kitalálnia pár jó témát, és egész albumokat ráépíteni. Biztos nagyon művészies dolog perceken keresztül szélfúvást meg pittyegést hallgatni, de nem lehet, hogy művészkénk mégis csak tölteléknek szánta a hasonló effekteket? Az Oxygene-t mindenkinek javaslom további elemzésre.
• Sting, Rod Stewart, Peter Gabriel, Phil Collins: Tibornak egy kategória, nem részletezem. Női rajongóknak még megbocsátható, de férfitársainknak? Na ők biztos nagyon finomlelkűek.

Néhány arc a 80-as évek végéről és későbbről:

• INXS: két tökéletes számukon kívül (Mystify, Never Tear Us Apart) ez nekem csak a 80-as évek végére jellemző, fekete-fehér, dallamtalan valami, tetézve Michael Hutchence besütött frizurájával. Még a nem sok slágeres előadó, Chris Isaak örökké tartó, búskomor Wicked Game-je ugrik be erről a hangulatról. Hutchence után megnyerték maguknak a szintén gyanús kinézetű Terence Trent D'Arbyt, nem sírom őket vissza ebben a felállásban sem.
• Bryan Adams, Roxette: még azonos című kislemezük is volt (Run To You), de őket egyformán nem volt vagány dolog szeretni, már általános iskolában sem. Kompromisszumoktól nem mindenhol mentes easy listening, az meg semmiképp nem nevezhető a buli csúcspontjának, amikor felharsan az életigenlő Summer of '69. 

A végére még egyszer, hátha valaki kicsit figyelmetlenül olvas és rosszul von le következtetéseket: 

• Tibor a felsoroltak egy részét nagyon kedveli és zenészi tudásukat elismeri. Felesleges tehát olyanokkal jönni, hogy akkor hallgasd tovább az emódat/balázspalidat/50centedet.
• Egyes előadók és zenéik nem feltétlenül modorosak (bár ebben a cikkben inkább azok), rajongóit viszont annak tartom.

Folytatás mindenképpen lesz, szeretnék majd írni a népies-operás motívumokkal operáló  formációkról, musicalekről, a 90-es évek 1-2 sikeres blöfferéről is. Várom a további értékes hozzászólásokat!

-Hogy fogod azt a lemezt, kisfiam? Teszed vissza a vitrinbe a tokkal együtt, de kurva gyorsan? Na azér. Na, hol is tartottam? Ja, Pityukám, ezt figyeld: a legújabb Genesist is ahogy megszereztem LP-n, rögtön rávettem egy krómos TDK-ra, hogy kíméljem, azt hallgatom azóta is. Csakis 60 perceseket veszek persze. És hogy tetszik a betűrendes katalógusom, fasza, mi?