Igen. El lett kúrva az egész módszer- és gengszterváltás, illúziókat kergetünk, Ausztria még mindig sehol, sőt, az olló pedig egyre csak nyílik, és mára már a régebben folyton csak lesajnált Romániát és Bulgáriát is csak irigyelhetjük, még fociban meg olimpiai aranyakban is. 1990, de 2004 óta se jutottunk el odáig, hogy akár csak Görögországot vagy Portugáliát bármilyen mutatóban beérhessük, ez bizony egy közös, orbitálisan nagy bukta, de úgy mindenkinek.

És tudom, hogy boomer vagyok meg üveges tekintetű, bolond öregember, de akkor is kimondom:

Bizony jobb volt régebben, de úgy mindig. Soha nem volt még ilyen rossz itthon az élet, mint 2023 Magyarországán.

És most nem az évkönyvekből veszem az adatokat, nem. Hanem hétköznapi, egyszerű emberek visszaemlékezéseiből és a saját tapasztalásaimból.

A nagyapám még egyszerű középosztálybeli ügyvéd volt a századforduló Budapestjén. Namost ugye emlékszünk arra a slágerre, hogy "havi 200 pengő fixivel?" Nos, ez nem volt egy nagy pénz, ez egy tisztes, átlagos bér volt annak idején. Ehhez képest az Öreg megkeresett értelmiségiként négyzázat, mert ugye akkoriban azért még megbecsülték a tudást, és nem keresett többet egy vízvezetékszerelő - akit amúgy soha nem néznék le -, mint egy tanárember. Abból a négyszázból pedig megtehették, hogy adtak havi húszat a cselédlánynak, a többiből pedig vígan megéltek, és közben volt egy 100 négyzetméteres polgári lakásuk a Bajza ulicában.

Persze aztán a háború pár éve mindenkinek nehéz volt, és a kommunizmus eleje is. De azért abban a sokat átkozott Rákosi- meg Kádár-rendszerben is megtehette a másik rendőr nagyfaterom - értitek, egy egyszerű rendőr -, hogy bizony ő is lakást kapott a Thomán István utcában, a XII. kerület tetején. Járhatott főiskolára, egyetemre, tanulhatott nyelveket, tanulhatott ingyen külföldön. Ha valami megtetszett nekik, rámutattak, és az övék lehetett. Az egyszeri állami alkalmazott is megengedhette magának a Kultúrát. Minden héten jártak színházba, operába, operettre, a könyveket fillérekért lehetett venni, engem pedig minden reggel BM-es autó vitt az oviba, majd évekkel később a suliba is.

Mert ilyen volt az az elnyomó, népnyúzó rendszer, igen.

Hogy ne lett volna szalámi? A lófaszt nem. Nekünk mindig volt. Áruhiány, hiánygazdálkodás? Hazugság, legfeljebb csakis a háború után, de akinek megvolt a magához való gógyija, az bizony be tudta szerezni a javakat akár vidékről is.

/Fortepan, Adományozó: Főfotó/

Ne mehettünk volna Nyugatra? 

Hát ez érdekes. Faterom folyton csak utazott, Iraktól Moszkváig, Londontól Rómán meg Párizson át Amerikáig. Igen, Amerikáig - érdekes, nem? Na, ennyit arról, hogy nem utazhattunk. A valutakeretet pedig csak az nem váltotta ki, aki hülye volt, valahogy csak megoldottuk. Akinek volt esze, megoldotta.

A balatoni nyaralás nem egy csak a kiváltságosoknak elérhető illúzió volt, hanem maga a Nagy Magyar Valóság: bizony mi május végétől szeptember elejéig végig Aligán voltunk, és nem azért, mert gazdagok voltunk. Hanem a vállalat biztosított számunkra kedvezményes, majd ingyenes nyaralási lehetőséget. Volt ott minden: kertmozi, diszkó, büfé, csodálatos étterem, és olyan strand, amiről ma Menszátor Lojziékat leszámítva az emberek csak álmodni mernének. Mert akkor még nem volt szétbaszva a Balaton-part egyen-kockaépületekkel, és nem csak a kiváltságosok használhatták azt magánstrandként, hanem MINDENKIÉ volt. A népé, igen - bármilyen ódivatúan is hangozzon ez.

 /Fortepan 53373, adományozó: Balázs Lajos/

Nem 2-3 ezer forint volt egy lángos, hanem ingyen kaptuk, mert Apának számlája volt a büfésnél. 50 fillér volt a sarki közértben a péksütemény, és az se számított luxusnak, hogy taxival járhattunk haza akárhonnan. Munka után belefért a melósoknak a sör a kocsmában, a cigi is filléres áru volt, én is mindig kaptam szörpöt szívószállal, az agyonmásolt, alámodásos Kék villámot pedig fillérekért nézhettük meg a vetítéseken. 

Lehetett csajozni is, és nem jelentettek fel, ha esetleg a forrónadrágos csaj után fütyültél az utcán - sőt, azon sértődtek meg, ha nem fütyült vagy nyúlkált senki. Egészen másabbak voltak akkor még az értékek. Sehol egy kacsaszáj, műszempilla, tetoválás vagy kövér ember. A nők természetesen voltak szépek.

És a 80-as évek, te. Ide járt az összes nyugat- meg keletnémet, hordták ide a devizavalutát számolatlanul, iszonyat módon le tudtuk őket húzni a Balatonon. Eladtuk nekik a végén már a dianás etanolt pálinkaárban, és még kértek! Tudod, ők tt találkoztak egymással, nekik mi voltunk a Nyugat. Akkor már tényleg úgy és azt lophattál meg fusizhattál, ahogy nem szégyelltél. Volt nektek legó a dollárboltból, nyugati utazások, minden héten libamáj a Gundelban, mert így éltek az emberek.

És a 90-es évek? Azt mondom, még az is jobb volt. Szarér-húgyér szereztünk lakásokat. Amiket korábban a népnyúzó Kádár-kormány kiutalt nagyapádéknak, azt az IKV tényleg úgy dobálta utánunk. A cégeket szintén úgy dobálták, mint a forró krumplit, szinte ingyen lehetett szerezni bármit. Meg is szereztük a műhelyt meg a telket, persze. Hülyék lettünk volna.

Nagy szabadság volt. 199 forint volt a Diáklányok a Nyugatinál, és még az se volt mindig lefóliázva. Ha Fater leküldött Szofiért meg Kőbányaiért, szó nélkül ideadták nekem is, pedig voltam vagy 5 éves, és oviba is egyedül jártam, mobiltelefon nem volt, és egész napnyugtáig az utcán játszottunk, és óra nélkül is tudtuk, hogy mikorra kell hazamenni, mert különben Apám és Anyám addig vertek, amíg érezték a kezüket. Megtanultuk, be is tartottuk. Volt súlya az adott szónak, az ígéretnek.

Idegenbe úgy jártunk meccsre, hogy semmibe nem került, csak az időnkbe. A vonat ingyen volt, a kalauz nem mert szólni egy szót sem, a rendőrök pedig csak szotyiztak meg röhögtek. Ha vidéken megcsúsztattuk a hazai szurkolókat, az férfias küzdelem volt, nem is volt még bekamerázva semmi, és nem rángattak ki az ágyadból utána este. Ha megéheztünk, megszomjaztunk, hát kiszolgáltuk magunkat a büfében vagy egy benzinkúton, és a pultos kislányok még mosolyogtak is, egy rúpiát se kértek tőlünk. 

A vállalkozás pedig ment. És igen, akkor is megvoltak a szabályok. Egy havi százasért a Laciék alaphangon ellátták az üzlet védelmét, nem is volt gond se a rendőrökkel, se az apacsokkal, se a többiekkel. Tudtunk a munkára meg a bevételre koncentrálni rendben.

Tisztább, őszintébb, becsületesebb, következetesebb világ volt, mint ez a mai. Mindenki tudta a helyét, és jobban is éltünk, igen. Ma meg? Ez egy megvalósult 1984, ebben élünk. Disztópiában, humánrobotként, leszedálva.

Sajnálom ezeket a mai gyerekeket.