-Hejj, micsoda túrák, micsoda emlékek, kalandok... amikor összetrombitáltuk a családokat, aztán szombat reggel 8-kor találkoztunk a szentendrei HÉV-állomáson, a Nyugatiban vagy éppen a Bécsi útnál, a buszoknál? Sok kis csúnya, gombafrizurás, SZTK-keretes gyerek tépőzáras cipőben és Nyilasi-sortban - szakállas apukák és hittantanár-kinézetű anyukák kékesfehér, alul szőrös vádlival, mákos-őszülő apródfrizurával és fémkeretes szemüveggel, szinte vállig felhúzott hátizsákokkal, benne a vajas-sajtos zsömle, kulacsban a finom cukros tea... bizony, ilyenek a profi kirándulók! Mert ugye szombat reggel akkortájt a városbéli puhányok, nyavalyások még csak a másik oldalukra fordulnak az ágyban, de mi már frissen-fitten ott állunk indulásra készen - esőben, viharban. Minket nem riaszt vissza az időjárás - úgyis pillanatok alatt kitisztul az ég, meg hát mire van a túrafelszerelés-esőkabát, ha nem pont ilyen esetekre?

Hogy sírtak a gyerekek mindig a reggel hatos ébresztőnél, hogy ők aludni akarnak, nem jönnek, meg hogy mi vagyunk a világ legkegyetlenebb szülei... aztán mennyire élvezték ők is a csatangolást végére! Kicsit nógatni kellett őket, elcsattant egy-két makarenkói pofon, de sajnos manapság nehéz kirángatni a srácokat ebből a fásultságból... ezek már csak hüvelykujjra izmosodnak, a sok Commodore annak idején, majd a PlayStation - aztán otthon döglenének a négy fal között... na de mindegy, persze muszáj volt jönniük, máskülönben eltiltottuk volna őket a számítógéptől négy hétre.

Kalandok... hohó, amikor a tót néni - hogy is hívták, talán Marika néni - Szentkereszten megmutatta a srácoknak, hogy kell kecskét fejni? Egész életében kecsketejen élt, és még nyolcvanhat évesen is biciklivel járt fel Dobogókőre! Meg az öreg juhász fent az egri várnál a katlanban? Egy nap megevett egy oldal szalonnát, de ilyen sovány volt, e. Ilyet a srácok nem látnak a városban, leesett az álluk, azt hitték, hasonló már csak a tévében lehet. Lovaglás Csikóváralján, hatalmas ökörködések a Rám-szakadéknál, a Holdvilág-árokban, fáramászás a Hármashatár-hegyen, hogy lestük a vitorlázórepülőket, a csörlőket...

Bringatúráknál hogy bevittem a csapatot folyton az erdőbe, hogy aztán bokáig merüljünk a sárba: a kerekeken, fékeken, láncokon vastagon állt a trutyi, én meg röhögtem? Minek a beton, azon nem teljesítmény feltekerni sehova. Amikor pont lekéstük Zebegényben az utolsó vonatot, és nem jött az éjszakai postavonat? Ott éjszakáztunk egy istállóban, befogadott minket valami helyi házaspár - ott vacogtak a csajok, a gyerekek sírtak, az étel meg a vizünk elfogyott, mindenki bőrig ázva, sárosan, az eső ott kopogott, a tető eresztett, a villám ott csapkodott tőlünk alig pár méterre... volt tíz darab háztartási kekszünk, arra kentük a maradék egy doboz sertésmájkrémet, hát akkor az volt a legfejedelmibb lakoma! Vagy amikor szokás szerint levittelek benneteket a kommersz, unalmas turistaútról, és aztán eltévedtünk - Visegrád helyett Dorogon kötöttünk ki? És csúszott minden, tiszta agyagos dagonya volt az erdő, a Kingának ott veszett el a fél pár, méregdrága saruja - mondtam én neki, hogy normális bakancsot hozzon, de nem hallgatott rám -, volt szipogás, fogadkozás rendesen... és vissza akartatok fordulni féltávnál, vissza a faluba, emlékeztek? Én meg mondtam, hogy nyugi srácok, már 90%-nál tartunk, most kár lenne feladni! Hogy innentől már ragyogó napos, száraz mezők jönnek csak? Ti meg persze elhittétek... de hát süsd meg, a Pilisben, vihar után ezt épeszű ember elhiszi? És ott ért minket az este az erdőben valahol - ha nem futunk össze a lőgyakorlatozó katonákkal, ki tudja, kijutunk-e valaha épségben... ketten valami hasmenéses fertőzéssel küszködtek - vitték folyton a gyalogsági ásót, de szép is volt -, és azt hiszem, ott lett lájmkóros a Lacika is - nem sokon múlt, hogy ne élje túl... aztán csak reggelre vitte el a tüdőgyuszi, majd a kóbor kutyák marcangolták szét - a Gáborka kicsi lába meg ott törött el, hát ő egész jól megúszta, végül is csak le kellett venni neki utána. Teljes életet él így is, jobban szalad, mint korábban valaha!

De azért hatalmas bulik voltak ezek így visszagondolva, nem? Akkor hogy gyűlöltetek - azt vágtátok a fejemhez, hogy ez az egész csak arról szól, hogy azt bizonyítsam mindenki előtt, hogy milyen vagány gyerek vagyok, meg hogy én jól érezzem magam - hát ez igaz is volt, ha úgy vesszük. Nem engedélyeztem nektek, hogy megegyétek a csokit a tisztás előtt, aztán ahogy megérkeztünk a táborhelyre 15 órányi erőltetett menet után, pihenés helyett mindenkinek azonnal feladatokat osztogattam? Ott aztán nem volt üldögélés egy percig sem. Nyomás tűzifáért, hagymát aprítani, húst vágni, nyársat faragni, cipekedni, árkot ásni, sátrat verni! A tűzrakásnak, sátorverésnek igazi művészete van, én meg utálom a henyélő, renyhe emberek látványát. Szalonnasütés, tábortűz, éneklés - a lurkóknak is hogy csillogott a szemük! Amikor a finom, kívülről feketére perzselt, belül csípős-ropogós hagymát a tápláló, zsíros szalonnával meg a kormos kenyérrel megeszed, hát annál nincs jobb kaja a földön! A szervezet nagyon is jól tudja, mire van szüksége ilyen kemény munka után: kalóriára. Akkor mindenki úgy érezte, hogy megérte az egésznapos munka és szenvedés.

De hát így kell ezt, pihenni mehet mindenki a görög tengerpartra, nem? Meg hát aztán csak az ilyen kalandok kovácsolják össze igazán a jó kis társaságokat, nem? Lesz életünk végéig miről anekdotázni, az biztos. Visszagondolva, hogy mi mindenen mentünk keresztül, csoda, hogy túléltük. Mármint mi.

Azért jó volt így utólag nézve, nem? Megedződtetek a rideg marhatartásban, kitartóak, erősek vagytok - aztán meg most, hogy itt van a nyár, kéne már csinálni valami jó kis túrát hamarosan, nem?

-Nem.