-Nagyfaterom borzasztóan kemény ember volt. Igazi szikár, szíjas, büszke parasztembert képzelj el. Ott a vasárnapi ebéd alatt egy pisszenés nem sok, annyit sem lehetett hallani. Úgy lapátoltak anyámék, mint a kisangyalok - meg se mertek nyikkanni. Szegény nagyanyám... ha nem volt elég forró vagy elég sós a leves, akkor a főztje már repült is tányérostul ki az ablakon... Ilyenkor csak csendben, a fejét lehajtva pityergett, miközben leguggolva próbálta összesöpörni a szilánkokat. Havonta többször járt hozzájuk az üveges, tartottak az öregtől rendesen a faluban. Gyorsan eljárt a keze, meg a bicskát is ügyesen forgatta, azt beszélik.

Nehéz férfiember volt nagyon - de egy miatt becsülték: nem ment rá a lányaira, pedig az arrafelé bizony bevett szokás volt még a harmincas-negyvenes években is - úgy hírlik. Mezitlábas cigit szívott tízéves korától, de kilencvenöt évig élt.  Ne tudd meg, kilencvenéves korában inkább elment gyalog Tápiószecsőről Nagykátára, merthogy már  kissé nehezen szállt fel a vonatra - de neki ne segítsen senki, mint holmi trottyos vénembernek!

-Volt tartása az Öregnek, nem semmi. Az enyém, az apai meg egy mokány kiskun volt, de azt a büszkeséget belé is belenevelték böcsülettel. Ő volt a kovács a faluban - én még emlékszem rá, ahogy marokra fogta a még szinte izzó vasat, meg ahogy a százas szöget hüvelykujjal is benyomta a bükkfába. Ilyen nyaka volt, te! Őelőtte soha nem volt szabad megkezdeni az ebédet: gyors ima, és ő, ahogy volt, a lobogó levest elkezdte mohón kanalazni, csak néztük. És akkor láthattunk csak hozzá az ebédhez mi is - a fejtartásunkra is vigyáznunk kellett, mert "csak a barmok hajolnak a vályú fölibe".

Rettegtek tőle apámék rendesen. Nagybátyám úgy tizenegynehány-éves forma lehetett, nagy, lakli kamasz - hát nagyanyám főzött apáméknak ekkora nagy vájling grízestésztát. Éheztek; egy pár cipőjük volt, felváltva jártak iskolába ugyanabban a lyukas cipőben - ez egy ünnepnap volt. Hát a Pici bácsi beleköpött a grízestésztába, hogy az az övé lesz. Tényleg az övé lett, de a Pici bácsinak csontja törött, úgy megruházta utánna az Öreg.

Megedzette az Öreget az élet: megjárta az olasz meg az orosz frontot is, a századból ketten értek haza öt év után. Kapott ő a Horthy-csendőröktől a kardlappal, ült ő a Rákosi börtönében is feketevágásért.  Nem hódolt be senkinek. '45 után azt mondta, ő addig nem vesz magának több karórát, amíg itt vannak a ruszkik! Nem is vett szegény soha.

Soha nem mosott fogat: reggelente csakis pálinkával öblögetett, de még hetvenéves korában is megvolt három híján az összes foga - a fülét pedig haláláig bicskával tisztogatta.  Gyémántkemény volt a kisöreg. Bicskával!

Emlékszem, két ujjal törte a diót, a sörösüveget meg haláláig csak a fogával nyitotta ki.

-Régi korok letűnt hősei... hol vannak ma ilyenek... tartás, büszkeség, elvek, hit. Tisztelet.