Sokan élvezzük a különféle hobbik, rajongók bemutatását - gondoljunk csak a makettező vérprofin kidolgozott alakjára. Ma visszatérünk a zenésztársakhoz Májkrémnek köszönhetően.
Gyakran olvasok különböző magyar és nemzetközi zenészfórumokat, és egy olyan modorosságra lettem figyelmes már évek óta, ami legalább annyira tipikus, mint a modoros fotósról írt korábbi esszé.
Kimondom a bűvszót: "Fender".
A Fender (leginkább Stratocaster)-modorosság különös tipikussággal rendelkezik, de ez szól egyéb Fender gitármodellekről, erősítőkről, és különböző gyártók gitáreffekt-pedáljairól is.
Mivel a kedves olvasó nem biztos, hogy jártas a témában, röviden ismertetem a Fender hátterét: Kb két évtizeddel ezelőtt a Fender cég - fejlődésképtelenségét felismerve, és az elektromosgitár-ipar terén elfoglalt úttörő pozíciót valamint hangszertörténeti legendaszerepet alapul véve - a világtörténelem eddig látott legnagyobb hangszerüzleti manőverébe kezdett, amit úgy hívunk: REISSUE és VINTAGE. Sorban elkezdték gyártani az ötvenes évek elejétől, az évizedek során gyártott szinte összes modellt, minden részletében az akkori parametereket alkalmazva, amik formák, feliratok, színek tucatjai, különböző lakkok, felületkezelések, a legkülönbözőbb faanyagok a testhez, nyakprofilkok a "V" nyakon át az "U"-n keresztül a "C" ig ( "C" nyakon belűl is van több féle, sőt van olyan, ami V-el kezdődik, és C-vel ér véget), jávor vagy rózsafa fogólap, és természetesen a gitárhangot kiadó hangszedő, és ennek végtelen típusa az eredeti vintage-en kereztül a Texas Specialon át a Samarium Cobalt alapzajmentes hangszedőig. (A modoros gitárosok a pickupot írásban egyszeruen csak "pu"-nak hívják.)
Így létrejöttek a vadonatúj 1953-as, 59-es, sima 50's, 60's, 70's gitárok, de évszámspecifikusan is sok modellt gyártanak. A dolog odáig fajult, hogy már mesterégesen koptatják a hangszereket a gyártás során: sérüléseket kreálnak, a fémalkatrészeket kémiai anyagokkal korrodálják, a húrok alatt mesterségesen lekoptatják a nyakról a lakkot (mintha évtizedekig játszottak volna rajta), sőt; még a kézről származó dzsuvát is reprodukálják, ami a lekopott lakk helyén beszennyezi a natúr fát. Vannak olyan modellek, amiket három féle "lehasználtsági fokozatban" lehet kapni. Na és persze nem szabad megfeledkezni a nagy gitárhősők személyes hangszerének sorozatgyártásáról is, ami az adott sztár neve alatt fut, tartalmazza a művész által alkalmazott módosításokat, sok esetben szakszerűen reprodukálva a sérülést, amit a művész 73 ban okozott, mikor az öltözőben odacseszte egy kilincshez, vagy mikor részegen elnyomott rajta egy cigarettát. Emellett elenyésző számban gyártnak új tervezésű Stratocaster (vagy Tele) modelleket, korszerűeket, és gyengéket is. A Fender modellek csúcsa az USA Custom műhelyben készült hangszerek, utána az USA gyárban készültek, aztán a Japánban, Mexikóban, Koreában, Kinában, Indonéziában és így lefelé...
Na szóval megérkeztünk a témához. A gitáros azelőtt bement a boltba, leakasztott egy Fender Stratocastert, (volt a boltban kb 1 féle, 3 féle színben), és ha tetszett, megvette. Ma viszont, a hatalmas választékkal elkényeztetett vevő azzal a kétégbeesett kérdéssel szembesül, hogy "melyik a legjobb nekem"? Erre a kérdésre nincs válasz. Ellenben a fent említett üzletpolitika kitenyésztett egy különleges zenészréteget, akiknek zenei öntudatát az ebben a dzsungelben való jártasság adja. Fél életüket képesek erről átdiskurálni.
Az "igazi hangzás" keresésére tett erőfeszítés nem ismer határokat. Ez a keresés különös képességeket fejleszt ki az ilyen emberekben. A kifinomult hallás a legkorszerűbb számítógépes hanganalízist megszégyenítő fokozatával rendelkezik. Szenvedélyes megfejtések folynak a különböző faanyagú és a fa öregedési fokozatával összefüggő gitártestek különböző hangszínével kapcsolatban, de legtöbbjük még a jávorfából készült játékfelület magas fényű lakkja által produkált, a rózsafához képest magasabb hangtartományt is kihallja. Vannak olyanok, akik adják-veszik, cserélgetik a hangszereiket - van, aki több tucatszor, de mégsem találja az "igazi szandot". Persze, hogy nem találják, merthogy ilyen nincs. Hiszen amikor már túlvannak néhány gitáron, akkor már nem emlékeznek tökéletesen a korábbiak hangjára, és jön a gyilkos kérdés:
-Nem lehet, hogy a kettővel ezelőttinek több volt a magasa?
-Annak valahogy a játékérzete, hát nem is tudom...
Ez a dilemma azután végérvényesen megakadályozza azt, hogy valaha is megállapodjanak egy hangszernél, és végre a zenére koncentráljanak. A keresés soha nem ér véget (maximum kényszerből). Bekövetkezett a 22-es csapdája, mert a zene helyét felváltja a hangszer, a zeneelmélet helyét a márkadzsungel-szakértelem, a fellépést és gyakorlást pedig a internetes észosztás. Létrejött az "internetgitározás", mint sajátos műfaj.
Gyakran készítenek "pu", vagy gitár, vagy hangszóró, effektpedál összehasonlító videókat, amiket a youtube-ra feltöltenek. Ezek kemény munkával kiizzadják a 200-as nézőszámot, amiből 50 az, aki feltette, a maradék 150 meg 3 ember között oszlik meg, akik ötvenszer megnézték, hogy lehessen róla észt osztani a zenészfórumokon. A videók külön jellegzetessége, hogy általában gyéren berendezett szobában készül, sortnadrágban, pólóban, és a háttérben van egy narancssárga kanapé vagy futonágy, mellette a földön súlyzó, vagy egyéb sporteszköz. Gyakori még a háttérben a házilag készített (kissé túl vaskos) fapolc-rendszer, amin meghatározhatatlan hangtechnikai és görögországi utazásból származó holmik vannak.
Érdekes továbbá, hogy annak ellenére, hogy életük ebben a keresésben és folyamatos bizonytalanságban tellik, nagyon sok dologról rendíthetetlen, és végletekig határozott véleményük van, függetlenül attól, hogy próbáltak-e már olyat, láttak-e már valaha olyat. Aki ezekkel a véleményekkel nem ért egyet, vagy netán szóvá teszi a folyamatos megfejtések feleslegességét - esetleg nem hallja ki, vagy nem tulajdonít jelentősséget a nüansznyi különbségeknek, azt csordaszellemben támadják meg, küldik fülorvoshoz, elmegyógyintézetbe, és kölcsönösen gratulálnak egymásnak, hogy mennyire szakemberek az ilyen lúzerekhez képest. Persze ilyenkor elmaradhatatlan, hogy a nagy vállveregetés közben a plénum nyilvánossága előtt helyeznek kilátásba egy jó kis sörözést. Amikor egymás hangszerének, erősítőjének kölcsönadásáról, cseréjéről van szó, akkor elmaradhatatlan a rövidke "mail ment" modoros fórumbeírás, amit általában kis, számítógépet kalapáló szmájli is megerősít.
Amikor napokon keresztül megfejtenek, akkor nem jut eszükbe az, hogy hiába a kőris test, ha egyszer adott egy klub a maga akusztikájával, az erősítővel, az elé odarakott mikrofonnal, a kábelekkel, koncerthangszórókkal, a gitáros tudásával, a hangmérnőkkel (és a benne lévő alkohol mennyiségével és típusával) és ízlésével, a teremben lévő nézők mennyiségével. Ha az ember ezt a folyamatot végiggondolja, akkor rájön, hogy a zenészfórum szervereken terrabájtokat elfoglaló végtelen megideologizálások végeredményéből a közönség semmit sem hall ki, de még maga a zenész sem. Persze vannak olyan körülmények, ahol ezek a különbségek érződnek, és ahol ennek a tudománynak jelentősége van, de olyan magas szintű hangstúdió-lehetőséget és koncerthangosítást csak azok kapnak, akik internetes megfejtés helyett gyakorolnak, dalt szereznek, és viszik is valamire.
Természetesen modoros Fender-gitárosoknak is van zenekaruk, kimondhatatlan angol vagy álpoénos magyar zenekarnévvel, agyondizájnolt Myspace-oldallal, logóval, weboldallal (jó sok fotóval, ami az egyetlen koncerten készült és valamelyik tag sörözik az egyiken, vagy az egész zenekar), hírlevéllel, de még sokáig várat magára az a pillanat, amikor 50-nél több ember előtt fognak játszani. A témában való jártasság, a kipróbált, adott-vett modellek mennyisége, a tesztvideók megtekintésének száma, gitárokba ki-be rakosgatott pickupok mennyisége és a zenészfórumokon található szakértő és okoskodó hozzászólások száma fordítottan arányos a hangszeres tudással, és a zene mint előadó-, és alkotóművészet terén elért közönségsikerrel.
Természetesen szót kell ejteni a profikról is, akik szintén áldozatául esnek a hatalmas választéknak, és a fent említett jelenségeknek. Ők ennek ellenére - bár sokmindent kipróbálnak - viszonylag hamar megállapodnak egy hangszernél, és kezdetét veszi a gyakorlás, dalszerzés, stúdiómunka és koncertezés, a zenekedvelő közönség nagy örömére.
Itt is van egy érdekes párhuzam a modoros fotósokkal. Kipróbálnak mindent, adják-veszik, cserélnek, éveket átbeszélgetnek gyakorlás helyett a legapróbb technikai részletek óriási jelentőségéről, de ennek ellenére gyakran állapítják meg, hogy "a gitárhangzás a kézben van" (ami mellesleg igaz, mert ha a gitáron múlna, akkor a sokezer Fender Clapton model tulajdonos kezében a hangszer úgy szólna, mint Clapton gitárja. Nem szól úgy.)
Hogy írjunk egy sokak számára teljesen ismeretlen területről úgy, hogy mindenki jól szórakozzon? Így, természetesen: ríkató a poszt - köszönjük szépen.
Újfent nagyon fárom a szakértők észrevételeit.
Az utolsó 100 komment: