A bejárati ajtó már nem tárul ki rendesen, csak résnyire nyílik a mögötte felstócolt zsákok miatt. A lakás nem csak egy sima rumli, hanem egy élő, organikus MÉH-és szeméttelep, bontó, műhely, dolgozószoba, éléskamra, állat- és növénykert. A helyiségek között csak oldalazva, kivájt folyosókon keresztül lehet közlekedni, de néhol úgy sem: valahol simán a földön fekvő vas- és furnérlemezeken, alkatrészeken, mosatlan ruhákon át kell caplatni ahhoz, hogy legalább az ablakig elérj.
A művészlelkek, a semmit soha kidobni nem akaró, akinél mindig minden van, ami nekem kell (csavarok, izzók, drótok, zoknik, könyvek), aki bármit bármikor megjavít, aki kívülről megfigyelve olyan romantikusan jópofa tud lenni, hiszen szabadok, aranyosak, lazák, nem stresszelnek baromságokon. Hiszen a világ is erre halad: élj a mának, ne törődj azzal, másik mit gondolnak, csak azt tedd, ami neked jólesik, és különben is: azt csinálsz, amit akarsz, mutass egy hatalmas középső ujjat a világnak, légy önmagad! És nem mi vagyunk a lakásért, hanem a lakás értünk, és nem azért születtünk erre a világra, hogy valahol otthon takarítsunk benne.
Igen, a Renyhe Ember volt már - de ez annál több, ez rosszabb. Meg amúgy is, 11 évente megérdemelnek ezek egy könyvet is.
/Készítette: Grap - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6748475/