Gyalázat, hogy a pedagógusokkal már annyi évtizede mindent meg lehet tenni. A pedagógus lassan a társadalom kisebbsége lesz, az örök sündenbock - aki mindenért hibás, akinek fát lehet hasogatni a hátán. Filléres éhbérrel háláljuk meg nekik azt a törődést, azt a sok jót, azt a mérhetetlen szeretetet, azt az áldozatos, verejtékes munkát, amit rendre, évről évre kapunk tőlük.

És azt a hatalmas felelősséget, ami az ő vállukat nyomja.

Ahogy egy igen neves és elismert - nem mellesleg magyar származású - közgazdász és gondolkodó-véleményformáló, Milton Friedman mondta még a XX. század derekán: Egy társadalom emberségét, érettségét leginkább azzal mérhetjük, hogy hogyan bánik pedagógusaival.

A tanító, a tanár nem is olyan régen még egy megbecsült, igazi köztisztség volt - a szó nemesebbik értelmében. Azt a felbecsülhetetlen mértékű felelősséget, amely a tanítással jár, megfelelő kompenzációval ellensúlyozták - a tanárt az élet minden területén támogatták, véleményét kikérték, hagyták dolgozni.

Hol ronthattuk el? Nem tudom, semmi se bizonyos.

Elnézem ezeket a mai gyerekeket, és sajnálom őket, hogy már nem tudják, milyen a valódi tisztelet. Amikor féled a Tanárt, mert az szigorúan, ámde igazságosan bánik veled. Szavain csüngsz, és szűkmarkúan mért dicsérete szinte megbizsergeti pici szívedet. Nem is rossz ember ez a Kengyel... Mert a Tanár az nem haver. Az igazi tanár nem sörözik, bratyizik a fiatalokkal, mindig megtartja a kellő távolságot, és nem tegeződik össze senkivel, még az egyetemistákkal se - soha, de soha. 

Sajnos kivesznek már a régen kegyetlennek tűnő, de mint utólag látjuk, valóban hatásos és igazságos nevelési módszerek...

Amikor a Szidi néni felképelte a pimasz Szedlák Norinát, és még a copfját is megrángatta... amikor a Borsos Norbi tincsét hátul cikkcakk-ollóval vágta le, amikor hazaküldték a Wichser Danit, mert halálfejes póló volt rajta, amikor kivetették a fiúkkal a fülbevalót, amikor a köpeny hiánya azonnal intővel járt, amikor Zoli bá az öltözőben a hangoskodóknak mindig kiosztott 1-2 tockost, a kulcscsomó pedig méterekről repült, és mindig célt talált... igaz, előfordult, hogy megrepedt egy-két csont, de megtanultuk. Megtanultuk, hogy nem viselkedünk tahó, ordenáré bunkó módjára, hogy igenis szépen időre át kell öltözni, felsorakozni, tornasorba állni, szépen kihúzni magunkat. Nekem apám bizony bement a Pototzky Tanár Úrhoz, és külön megkérte, hogy ha nyegle vagy rátarti a gyerek, esetleg félvállról venné a dolgokat, akkor megköszönne egy-két makarenkói pofont. Manapság már az ombudsmanhoz rohangálnának. Mert mindenkinek már csak joga van, de kötelessége az nincs. Az megszűnt. Tanárnak meg már csak az alja megy, vagy akinek van annyi pénze, hogy szerelemből tanítson. Elnőiesedett a szakma. Sajnos.

Megtanultunk órán, aztán a szünetben is szépen ülni - kihúzni magunkat, egyik kezünket hátratenni, másikkal lakatot tenni a szánkra. Igen. Ma elnézem a gyerekeket, mindegyiknek görnyedt a háta, nincs tartása, seggbevállas fiúk, sportolás helyett már csak számítógépeznek meg okostelefonálnak. És a Zoli bá bizony igenis megszégyenítette a kövér gyerekeket testnevelés órán, futtatta, mászatta őket kötélre - ha tudtak volna -, odacsapott a naplóval, mert így a gyerek megtanulta egy életre, hogy aki kövér vagy gyenge, az elhullik. Én erős voltam, fürge, 13 évesen már majdnem 170 centi voltam, így megcsináltam a bicskát meg a kézenállást, és hetvennel nyomtam fekve. Ha nem kezdtem el volna inni, cigizni meg piálni a szakiskkolában meg a seregben, akkor ma is jó formában lennék. Matekból osztályelső voltam, másodikban már integráltam, persze így se vittem semmire, de most nem ez a lényeg.

Ha hozzánk szólt a tanár, akkor tudtuk, hogy fel kell állni. Ha belépett egy másik tanár, vagy neadjisten egy felnőtt, akkor egy emberként állt fel mindenki. Nem válaszoltunk csak úgy, hogy igen vagy nem, hanem minden válasz után oda kellett tennünk, hogy Jutka néni, kérem. Vagy Gábor bácsi, kérem. Nem azt mondtuk, hogy jó, hanem azt, hogy igen. És nem csókolomoztunk csak úgy, hanem kezét csókolom, vagy jó napot kívánok. És igen, a Kántor Tanár úrnál az egyesért is meg kellett dolgozni. Ő beírta következetesen a nullást, de még a mínusz egyest is! Megmondta, hogy ő tudja hármasra a könyvet, tehát nála ennél csak lejjebb van. És igaza volt. Igaza volt, mert az ő szakmájában nem szabad hibázni. Egy orvos hibázhat, mert legfeljebb visszamegy a beteg a következő héten - na de egy angoltanár, ha rossz prepozíciót használ, akkor rögtön körberöhögik! Igen, voltak fixa ideái: aki elrontotta az egyes szám harmadik személyben a szö betűt, annak mínusz egy osztályzat. Aki olyat mondott, hogy criterias vagy one of the biggest country - annak is mínusz egy osztályzat. Nem volt mese, bizonyos dolgokat álmunkból felébresztve is tudnunk kellett, bizony be kellett seggelnünk. De ma már hálás vagyok neki ezért. Mert most hallom az embereket beszélni. Nyomják a szöveget, mint valami mexikói vendégmunkás, de tök hibásan. Egy hétköznapi past perfectről nem is hallott soha, a shallt soha nem használta, csak will meg won't. Igeidő-egyeztetésről ne is álmodj...

Mindegy. Akkor gyűlöltem őket. Amikor azzal telt a magyaróra, hogy én álltam, a Hornyák tanárnő pedig a szüleimet és engem szidott, és azt is elárulta az osztálynak mérgében, hogy rászorulóként ingyen kaptam a menzán az ebédet pár évig. Igaza volt, nem becsültem meg eléggé, most már értem. Amikor a Pajor tanár úr véletlenül összetörte a szemüvegemet, amikor kokit kaptam tőle. Amikor a Diamant tanár úr a Paklevicset a fülénél fogva emelte fel, és neki egy kicsit - de tényleg csak egy kicsit - berepedt és vérzett, akkor micsoda hisztit csapott a gyerek... pedig szájalt, megérdemelte.

De megtanultuk. És ma már örülök, hogy így alakult, mert így az én gyerekeimet is böcsülettel tiszteletre tudtam nevelni, hiszen ki nevelte ki ezt a gyenge, seggbevállas generációt, ha nem mi?