Szia Tibi!

Sokat olvasom a blogotokat és nagyon tetszik. Jómagam is szoktam néha írni. Ezt a munkámat csak azért küldöm el, mert egy csomó ismerősöm mondta, hogy ezeket a gondolatokat nektek kéne publikálni. Úgyhogy teszek egy próbát.

Olvassátok el, és ha gondoljátok, tegyétek fel. Előre is köszi.

Üdv.

Frankiboy_80

Pszeudoművész:

Az a fajta „költő”, „író” vagy „rendező”, aki egész nap Baudlaire-t, Rimbaud-t, Ohran Pamukot olvas. Tudja, hogy mikor és milyen körülmények között vesztette el a szüzességét Ady, hogy a Nyugat nemzedékének mi volt az átlagéletkora, vagy Balzac mely napon és napszakban tudott tökéleteset alkotni mind művészeti, mind szexuális téren. A filmszemlére bérletet szereznek, ahol képesek az összes magyar filmet megnézni, csak hogy teljen az idő. Napjukat a Pázmányon, az ELTE-n vagy a SZFE-n kezdik, de csak azért, hogy jelezzék, oda járnak. Utána hamar (ez kb. az első előadás felénél előfordul, pázmányosoknál el is kell érni a sárga buszt ám) átnyergelnek a Gödörbe, vagy egyéb VI-VII- VIII. kerületi kult helyre, ahol a pultosok már megjelenésükkor tudják, hogy bizony nem belőlük fognak Maserati quattroportét venni, mivel az ott eltöltött 5 óra során sikerül majd egy csésze zöld teát, ne adj Isten egy kisfröccsöt, (ha megjött a diákhitel néha van az nagyfröccs is) meginniuk, természetesen jattot akkor sem hagyva ott, ha erre egy 38-assal kényszerítenék őket.

Este átmennek a Puskin vagy a Művész moziba többedmagukkal, ahol a társasághoz csatlakozik egy átvert szerelmes bohóc, aki, jelezvén a bölcsészekhez való viszonyulását és imádatát, egy Coelho- vagy Marquez-regénnyel a kezében várja őket a bejáratnál, ahova két órás késéssel érkeznek, direkt persze, hogy csórikánk megtapasztaljon, ha nem is 100 év, de 120 perc magányt legalább. A kialakulóban lévő feszkót egy „Bocsi Zoli, de idáig elemeztük Baumgarten elmélkedéseit az esztétikáról” mondattal oldják fel, majd a kis csapat megnéz egy kelet-európai vagy ázsiai filmet (ezek most a trendek bölcsész körökben), ne aggódjon senki, ők se tudják, miért. Semmiképpen sem amerikai alkotást, mert az amcsik a filmművészet legnagyobb trágyáit csinálják, ha megkérdezik, miért, arra is van egy szerintük tökéletes válaszuk. Ezen felbátorodva úgy érzik, hogy mivel elméleti tudásuk olyannyira átfogó és mély, (ez a valóságban rendszerint kimerül abban, hogy tudják a film vagy a regény címét), hogy képesek lesznek majd hasonlóakat alkotni, mint akiktől majmolnak. Eredménye azonban az, hogy amit csinálnak, az egy nagyon ócska replikája a nagyok verseinek, regényeinek, filmjeinek. Olyan, mintha Dennis Rodmant kérnék fel, hogy játssza el Malcolm X-et, Denzelt pedig beraknák centernek a 98-as Bullsba. Nélkülözik az eredetiséget, a különlegességet, nélkülöznek mindent, ami kihúzná őket abból az értéktelenségből és szürkeségből, amiből már gimis koruk óta próbálnak kimászni, azonban a nagy küzdelemnek épp az lesz az eredménye, hogy még inkább benne maradnak az ürességben. Erre a típusra jellemző, hogy képes úgy leélni az életét, hogy végig azt hiszi, tevékeny szereplője, sőt, alakítója volt a művészetnek.

Félig-meddig művész:

Ugyanazt csinálja, mint az egyes, azzal a különbséggel, hogy minimális érzéke azért van a dologhoz. Az is jellemző rá, hogy a filozófia-esztétika szakot nem 10 év alatt végzi el, megvan vele már 8 év alatt is. Íróknál maradva, ennél a fajtánál megfigyelhető, hogy úgymond befut. Meglehet, hogy egy-egy kortárs magyar író műveinek felolvasása után bemutatják verseit valamelyik, a már említett kult helyek egyikében két fosás vagy hányás között, "rá még érdemes odafigyelni" művész címszó alatt, alkotásai azonban nem számíthatnak igazán széles publicitásra, egyrészt mert gagyi, másrészt, mert csak azért olvassák fel, mert valamelyik üzletvezetőt, szervezőt (nem ritkán mindkettőt) ilyen vagy olyan módon, de egyszer-kétszer már kielégítette, vagy még fogja. Pszeudoművész-körökben ismert lesz, de a magyar „artvilág” krémje sose tekinti sajátjának. Mivel azonban magasabb szintet ért el, mint az egyes, ezért jó esélye van arra, hogy a művészetben keresse meg mindennapi kenyérrevalóját.

Míg az egyes típus mindig kívülálló marad, akárhány színházi-, filmes rendező, vagy író kegyeiben járt is, ennél a fajtánál meglehet, hogy a szexuális együttléteknek, vagy szimpla nyalásnak pozitív hatásai lehetnek. Ebből a fajtából könnyen lehet az ÉS segédszerkesztőjének kávéfőzője, a MÜPA mellékállású tárlatvezető helyettesének iktatója, a Magvető kiadó ügyfélkapcsolati menedzserasszisztensének kézbesítője, a Bárka színház beugrós világosítójának szintén kávéfőzője, vagy valamelyik Mundruczó Kornél-film kábelpakolója. Jelen munkaköröket úgy tálalja a nagyérdeműnek, mintha Woody Allennel dolgozna együtt, vagy, mint aki a Szépművészeti múzeum „Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei” kiállításának fő konstruktőre lenne.

A "befutott művész"

Az első két fajta művész pásztorórájának zabigyerekeként születik meg, de ez a típus tényleg "befut", persze csak magyar szinten. Verseit ténylegesen kiadja a Magvető kiadó, amelyek sorait úgy idézik, mintha Kurt Vonnegut írta volna, a valóságban azonban annyit se érnek, hogy felírják valamelyik kőbányai talponálló toalettjének falára, közvetlenül egy „Hívd fel ezt a számot, ha duggni akarssz” és „Míndíg ímádní foglak te kúrva” mondatközé. Gyakorlatilag saját szórakoztatásukra készített „filmjeiket” ténylegesen bemutatják a filmszemlén (100-200 millióból forgatják állami támogatásból, és rendre 3-4 vagy akár 5 nullával kevesebbet hoznak majd a konyhára), ahol a pszeudóművészek fognak rá extázisos állapotba kerülni, mind a 10 ember, aki ilyenkor ott van. Regényeik szinte csak és kizárólag az Ulpius ház gondozásában jelenhetnek meg, mert ez az a kiadó, aki annyira, de annyira keményen odacsap a magyar irodalmi élet lecsójába, hogy minden és mindenki a kortárs literatúra kolbász, paradicsom, és paprika keserédes maradványait nyaldossa majd le magáról. Ez a fajta alkotó hazánk összes, művészetet pártoló dimenziójában ismertségre és megbecsülésre tehet szert, ha fifikás. Rendszerint akkor számíthat komoly anyagi elismerésre is (pályázatok elnyerése, csurranó-cseppenő támogatások, stb.) ha közvetlenül pitizik valamelyik igazi művész lábánál.

Filmesek esetében Miki bácsi (Jancsó), Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek, íróknál Eszterházy Péter, Spiró György, Závada Pál holdudvarában tartózkodni a legkifizetődőbb. Ez a típus később közkedvelt vendége lesz a kávéházi, Alexandra kiadó által támogatott beszélgetéseknek, ahol Tisza Kata vagy Vámos Miklós cseveg velük látszólag a legnagyobb érdeklődéssel, a valóságban azonban arra se lenne kedvük, hogy a kérdéseket feltegyék. Szintén szerves részét képezik a késő esti beszélgetős M1, M2-es műsoroknak, ahol a menthetetlenül erotikus kisugárzású Winkler Nóra vendégeiként társalognak. Eme hölgyemény mentségére szóljon, hogy őt tényleg érdekli, amit mondanak, bár valószínűleg attól is elalélna, ha versbe ágyazva szavalnák el neki, hogyan kell egy 93-as Ford Sierra kardántengelyének profilvilláját beállítani. (Az ugyanilyen évjáratú Volkswagen Passaté szerintem nem érdekelné.)

Az igazi tehetség

Ez a típus onnan ismerszik meg leginkább, hogy nem is tudjuk róla, hogy egyáltalán létezik, pedig igenis létezik. Az igazi tehetséget véletlenül találják meg, lelik fel, mint afféle egyiptomi kincset, mivel nagyon rejtőzködő alkat. Munkája köszönő viszonyban sincs a művészetekkel. Rendszerint vendéglátós, operátori, sofőri állásokat tölt be.

Döntését azonban befolyásolhatja józan esze is, mely során realizálja, hogy lehet, hogy jobban meg tud élni a kereskedelem vagy a gasztronómia területén, mint sem, hogy minimálbérért gürcöljön valamelyik kiadónak. Ő az igazi őstehetség. Erre a fajtára lennének leginkább irigyek az 1-3 típus emberei, ha révbe érne. A konvenciókra nagy ívben tesznek és arra is, hogy mit gondolnak róluk. A legnagyobb lelki nyugalommal és kecsességgel alkotnak, trehány munkát ritkán adnak ki kezeik közül (hiszen majdhogynem képtelenek rosszat teremteni.)

Erről a példányról kell a legkevesebbet írni, mert tudása és tehetsége, munkája során nyilvánul meg leginkább. Sajnálatos, de ez a művész örvend a legkisebb megbecsülésnek szinte minden téren. Rá lehetne mondani azt, hogyha Detroitban, Queensben, vagy Los Angelesben születik, mára már Rolls Rollys Phantommal járna (havi szponzortermékünkkel, a Samsung Galaxy Tabbel olvasná a kicsit visszamaradt, de kedves és hazai Modorost... - a szerk.), Crystal pezsgőt inna reggelire, ebédre és vacsorára, esténként pedig csodaszép Puerto ricó-i lányok al- vagy „felfeléről” (has, cici, stb) szívná a különböző tudatmódosító szereket valamelyik londoni bárban.