Kedves Modortibi!

Olvastam még egy régebbi tipológiátokat a modoros hobbifocistáról, ehhez tennék hozzá egy kicsit másfajta megközelítéssel. Az én tapasztalataim szerint a fő típusok a következők:

Üdv:
szeberényi 

---

 

1) A hajtós

A játékot véresen komolyan veszi. Személyiségét tekintve többnyire jóravaló, de kisebbségi komplexusokkal rendelkező figuráról van szó, akinek minden alkalmat meg kell ragadnia a bizonyításra. Ebből következően elég jól is játszik, különben nem is járna: az olyan kihívásokat, amikben nem tud elég jó lenni, hosszú távon ugyanis kerüli. Ha a játék jól megy neki és csapatának, akkor bántóan fölényes és nagyképű, minden gólnak ökölrázással és diadalittas kiáltással örül. Ilyenkor ellenfélként elviselhetetlen, csapattársként viszont hálás lehet. Ha azonban a játék nem megy jól, akkor elkeseredett dühöngés, üvöltések ("bazmeg, ezt nem hiszem eeeel!"), csapkodás lesz a vége, s bár ilyenkor leginkább magára mérges, ez csapattársként és ellenfélként egyaránt borzasztó kellemetlen. Reakcióit magánéleti sikerei/kudarcai tompíthatják/élezhetik. Külön bónuszként az első tíz percében már meg lehet mondani az aznapi játékáról, hogy dugott-e a héten.

2) A hisztis

Míg a hajtós nagyrészt jól, önzetlenül és sportszerűen játszik, addig a hisztis önző, öncélú és civakodó. Sokszor jóképességű vagy korábban profi csapatot is megjárt játékosról van szó. Bár tudása azóta már megkopott, szilárdan hiszi, hogy neki egyszerűen jár, hogy ellőhesse a kétes helyzetet - ahelyett, hogy lepasszolná a labdát a tuti gólhelyzetben levő csapattársnak. Fordított esetben természetesen a legdurvábban bassza le a másikat.

Többnyire azért hívják egyáltalán még focizni, mert valamiféle vezető szerepet tölt be a társaságban, vagy csak mert kell az ember. Nyilván védekezni sem fut hátra, de ha a kapus három csatárral szemben egyedül kap be egy gólt, még rá is képes megjegyzést tenni. A saját csapatának nagyrészt kárára van, de persze ha tíz elbaszás után tizenegyedikre végre nagy véletlenül rúg egy bombagólt, akkor elégedetten nyugtázza, hogy még mindig ő a legnagyobb császár.

3) Az elnyűhetetlen

Keményen, sallangmentesen küzd, nem ismer elveszett labdát, mindenre rástartol.

Gondolkodás nélkül belemegy az ütközésekbe, amiből – bár szabálytalanság nem történik – néha sérüléseket okoz. Ha béna játékosról van szó, akkor gyakrabban - illetve szabálytalanság is van. Nem rendez jeleneteket, sokszor az ellene elkövetett falt után is azonnal felpattan és nyomja tovább, mintha mi sem történt volna. Ha még tehetsége is van a focihoz, akkor jelentősen dobhat a meccs iramán és színvonalán. Ha nem tehetséges, akkor is kellemetlen ellenfél. Utóbbinak jellegzetes alfaja a játékintelligencia nélküli hajtógép, aki nem lát a pályán és többnyire nem veszi észre azt sem, ha szabályrúgás vagy bedobás miatt meg kéne állni. Ilyenkor a pálya másik feléről kell már visszahozni a labdával együtt.

4) A csapatkapitány

Többnyire ő szervezi a terembérletet, gyűjti be a zsét. Az átlagosnál jobb játékos, integratív személyiség: próbálja elsimítani az esetleges veszekedéseket, anyázásokat. Tisztán, sportszerűen és elegánsan játszik. Hasznos és szimpatikus fajta - kivéve, amikor a pénzszedés miatt zsörtölődik, illetve amikor a kellemesnél egy árnyalatnyival többször mond olyanokat, hogy "na, guruljon a bőr".

5) A komolytalan

A focit alapvetően társasági eseményként és nem sportteljesítményként vagy versenyként éli meg. Igazándiból le se szarja, hogy nyer-e a csapata, vagy hogy épp miatta kap be egy potyagólt. Viszont jókat derül az olyan jeleneteken, mint amikor a lecsúszó labda nekivágódik a tornaterem plafonjának, vagy valaki kötényt kap, vagy elbotlik a saját lábában. Amikor valami miatt áll a játék, beszélgetést kezdeményez teljesen váratlan témáról. A történéseket gyakran kommentálja valami poénosnak szánt beszólással.

Csapattársait megosztja: páran röhögnek rajta, a többieket viszont általában iszonyúan idegesíti, akár jó játékos, akár nem, mert a koncentráció hiánya miatt mindig a tudása alatt teljesít.

6) A csicska

Alapvetően ügyetlen, és ennek ő is tudatában van. Ezt viszont lelkesedéssel próbálja kompenzálni. Lebassza a komolytalant, illetve utasításokkal, buzdításokkal látja el a többieket, próbál a csapat szíve lenni. Különösen, ha kapus. Aztán, ha túl sok hülyeséget beszél vagy nagyot bénázik, akkor a jobbak leugatják - ilyenkor vagy nekiáll magyarázni a bizonyítványát, vagy megpróbál átmenni elnyűhetetlen üzemmódba, persze alacsony hatékonysággal. Mivel béna, de lelkes, gyakran hagyja ott a lábát vagy kaszál el valakit, ön- és közveszélyesen játszik, de ha sérülést okoz, legalább bűntudata van.

7) A „koca”

Két alfaja létezik, de a lényeg, hogy egyik sem egy igazi sportember. Az egyik még a foci előtt is elszív egy szál cigit, esetleg túlsúlyos és lassú, kondija még a mezőny többi részéhez képest sincsen. Elsőként kérdezi meg a játék után, hogy na ki jön sörözni.

Többnyire csendesen játszik, nem kizárt, hogy jól is, de a végére kifullad, ekkorra teljesen használhatatlanná válik, cserét kér, önként beáll a kapuba vagy egyszerűen lebattyog. A másik alfaj az (újra)kezdő: egészségügyi szempontokból vagy netalán a társaság miatt vág bele a fociba, ami talán korábban ki is maradt az életéből. Mozgáskoordinációja esetleges, játékintelligenciája nincsen, a focihoz való viszonyáról pedig sokat elmond, hogy a lesszabályt egyébként nem ismeri, és a BL-lel sincs képben. Nem képvisel nagy játékerőt, de a többiek nem is várnak tőle el sokat. Ha pedig magához képest felfejlődik, még elismerést is kaphat. Mindazonáltal ezekre a típusokra is jellemző lehet az ön- és közveszélyes játék.