Mi újság? Buli a kazánházban? :-)
Annak idején kurvára kemény dolgok voltak a házunkban. A felső szint befejezése érdekében számos józsi megfordult nálunk. Volt például a hajléktalan Sanyika, aki Egomban egy lakótelepi ház tetején héderezett, nagyon kamázta a savanyú uborkát, és részegen hatalmasat borult a hokedliről, colstokkal a kezében. A munkatársa - bizonyos Sityu - három felessel és kávécigivel indított. A nagybátyám, a manírozott Lajos, a modoros culáger-kapitány, sokáig járt hozzánk, kettőt kalapált, poénkodott, ilyesmi. Egészen addig, amíg a faterom fejbe nem rúgta a létráról, mert a Lajos elég lenézően kérdezgette felfelé, hogy miért nem moccant előre az életben az öreg, értitek, hogy mondom, kicsit elborult a fater agya.
Yenoee fedőnéven működő olvasónk valószínűleg ismeri a Laját vagy hasonló kaliberű figurákat, mert egy zseniális levéllel örvendeztetett meg bennünket. Nagyon szépen köszönjük, a levél alább, össze van szedve, mint a jó misung, basszátok meg.
A régi hagyományokkal bíró, mostanában a törvény mérhetetlenül ostoba szigorával tiltott, tehát zavartalanul virágzó kalákás építkezés, lakásfelújítás, kertrendezés, udvartakarítás gyakori szereplője ő. Ismerős, rokon vagy barát, minél közelebb áll hozzánk, jelenléte, modorossága annál kínosabb, sőt kellemetlenebb. Mint jelenség, hordozójának életkora előrehaladtával egyre inkább képes kibontakozni, de egyes vonások már igen korán megjelenhetnek.
Nézzük csak, mi teszi az igazi, tőrölmetszett, fajtatiszta modoros culágert!
Kiváló munkaerő, de legalábbis ő ennek gondolja magát. Emiatt aztán a világért sem maradna ki egy ilyen jó kis buliból, hiszen egyrészt az építkezés, a társaságban – társaság előtt – végzett fizikai munka az kemény, férfias, macsós dolog, másrészt „az a sok nyikhaj nélküle úgysem boldogulna”, és „a tróger melósokra is oda kellene figyelni, mert különben még elrontanak valamit”. Ha netán mégis kimaradna belőle, abból bizony hatalmas botrány, sértődés lesz, ez környezete számára világos. Egyszerűen muszáj szólni neki, mely tény természetesen önálló kiválóságába és nélkülözhetetlenségébe vetett hitét mélyíti el.
A modoros culáger roppant elfoglalt személy. Lett légyen akár tanuló (bocsánat: iskolába járó), vagy valóban aktív dolgozó ember, sőt nyugdíjas, esetleg éppenséggel besztondult tartósan munkanélküli, alig lehet alkalmas időpontot egyeztetni vele, mert bár nagyon is szeretne ott lenni, szinte alig akad olyan számára alkalmas időpont, melyet valaki más javasol. Ha a munkaterület az ágyából közvetlen átszállás nélkül nem közelíthető meg, az odajutás mikéntje újabb kardinális probléma lehet. Érvek súlya alatt persze kissé kényszeredetten hajlandó belátni, hogy tulajdonképpen, „végülis ráérne” aznap... és érdeklődése azonnal a konkrét feladatra irányul.
Miféle meló lesz ez? Milyen brigád jön, ki lesz a mesterember, hányan lesznek ott összesen? Minél nyilvánvalóbban szükség volna a(z ő) segítségére (is), a gyanútlanul készséges válaszok annál kevésbé fognak tetszeni neki. A pillanat törtrésze alatt átlátott kivitelezési folyamat (Mit is mondtál, hol építkeztek? Jahogy csak egy kis szigetelés. Értem.) észrevételekre és javaslatokra sarkallja: a résztvevők számát túl soknak, az egy ütemben elvégzendő feladatot viszont túl kevésnek tartja. Aggodalmát fejezi ki a várhatóan sok „üresjárat” miatt, és nem érti, miért nem dolgoztatja a tulaj a haverjait 24 óra alatt halálra, hiszen „nehéz lesz még egyszer ekkora csapatot összerántani”.
Természetéből adódóan szeret késni, különösen akkor, ha a (valódi) szakemberbrigád, a 40 tonna építőanyag vagy a tartályában komótosan hömbölgő transzportbeton pontosan érkezik. Megjelenéséről az is tudomást kell vegyen, aki ezt egyébként nem akarja: hősünk egyszemélyes felmentő seregként kész úrrá lenni a helyzeten, és átvenni az irányítást, függetlenül attól, hogy bárki kérte volna erre. Ám ha megítélése szerint túlságosan korán ér oda a helyszínre, nem mulasztja el kedélyesen évődve szóvá tenni azt a tulajnak, akinek általában az idegességtől meg a rohangálástól amúgy sincsenek már vérnyomásproblémái.
A modoros culáger a mesterembereket országos cimboráinak tekinti, szívesen beszélget velük, szakmai bennfentességét hangsúlyozva régi közös ismerősöket vél felfedezni, kik általában a balsors által űzött mesternek rokonai, osztálytársai, munkatársai, főnökei, míg a modoros culágernek maximum kollégái, de leginkább beosztottjai lehettek, vagy lehettek volna. Mindezen túl, a modoros culáger különös hangsúlyt helyez rá, hogy minden általa ismert és elképzelése szerint témába vágó szakkifejezést, sőtmitöbb iparos szlenget elsüssön. Ha ezek bármelyikére a mesterek vagy a brigádjuk bármely tagja csak pislog, mint hal a szatyorban, az szemében felér egy elbukott ISO minősítéssel.
Súlyosbító tényező, ha a modoros culáger az építkező idősebb rokona. A szakemberek egy része tiszteli a kort, esetleg (főleg vidéken) a jól tejelő szülőt véli felismerni benne, és eleinte udvariasságból nem meri, vagy nem akarja félbeszakítani. Így, miközben körülötte mindenki dolgozik, hosszabbítót teker, talicskát mos, vödröt rámol elő, anyagot pakol le, vagy pakol át, előkészít, helyet csinál, átöltözik, ő kifejti álláspontját az élet számára érdekes vetületeiről, majd mondandóját kb ilyesmi fordulattal zárja:
Nade inkább dolgozzunk, beszélgetni úgyis ráérünk még, hosszú lesz a nap!
Lassan kéne indítani a Gépet nem? (a Gép rendszerint a betonkeverő, vagy más, látványos, klasszikus építőipari berendezés, mindegy is mi az, csak nagy és zajos legyen)
A modoros culáger szeret dönteni. Minden kérdésben van konkrét álláspontja és véleménye, súlyosabb esetben kedves emléke is. Mint rutinos építkező, aki éppen az x-edik házat (minősített esetben: házát) építi életében, természetesen csípőből vágja az összes probléma egyetlen lehetséges megoldását, csupán a részletkérdések bizonytalanítják el néhány pillanatra. Nincs tisztában például az aljzat magasságával (He?), de határozottan kitart az ablak és ajtónyílások általa jónak gondolt mérete és magassága mellett, nem látta a tervrajzot (valószínűleg úgyse tudná elolvasni), de szerinte annak az ablaknak máshová kellene esnie, mert „úgy lenne logikus”. Építő szándékú észrevételeit természetesen a tényleges építtetővel is megosztja – eleinte -, ám ha kedvezőtlen fogadtatásra, netán egyenesen süket fülekre talál, már csak a mestereket dumálja meg. Jó esetben ők sem veszik komolyan. Jó esetben. Túlságosan gyakori, vagy menetrendszerű lehurrogása esetén – miközben a reggeli cimborálástól némileg távolabb kerültünk – az építő szándék elkopik a kritika elől, elkezdődik a felesleges, vagy minek szakasz.
Szerintem felesleges ide ilyen vastag betont tenni, nálunk is csak öt centi van a garázsban harminc éve.
30-as (25-ös, 12-es 10-es, colos, féécolos) fal nem lett volna elég? Ez így sokkal több maltert vesz ám be. Minek ebbe a koszorúba ennyi vas?
Emlékszem annak idején nem volt ablak a Tüzép-en, úgy kellett szereznem. Ide is elég lett volna valami bontott, úgysem az a lényeg...
Nem értem, minek az a védőcső a falba, sráckoromban/mikor fiatal házasok voltunk olyan helyen laktunk, ahol a falon kívül mentek a csupasz vezetékek, mégsem lett belőle semmi baj soha.
Én a mai eszemmel nem építenék ekkora (ilyen kicsi/ilyen nagy) fürdőszobát, konyhát, folyosót... de hát ők tudják (, majd meglátják).
A modoros culáger mindezzel együtt azért általában jómunkásember. Szereti a nagyobb testi erőt, de mindenképpen szereplést feltételező, látványos és nagy porral, zajjal járó munkákat, mint például a falfúrás, betonkeverés, lapvibrátorozás, utánfutózás vagy a daruzás. Daru elég ritkán jelenik meg kisebb kalákás építkezéseken, de számára egyértelmű, hogy azt neki kell irányítani, hiszen ilyenkor mindenki rá figyel – a tulaj azért, nehogy oda pakolják le az anyagot, ahol rögtön rossz helyen/útban is lesz, a darukezelő meg azért, nehogy véletlenül ráejtsen valamit annak a fontoskodó pöcsnek a fejére.
Nem kedveli az üresjáratot, ilyen számára minősített eset például, ha a kisebb – ital, étel, technológia által adódott – szünetekben elfogy előle/megissza mások elől a kávét, hidegebb időben a töményet, melegben a hideg sört, vagy a kialakuló beszélgetésben, amit a végre leállított betonkeverő nyomán beállott madárfüttyös áldott csend indít el, számára érdektelen téma kerül elő. De az ilyen üresjáratokat különösen akkor nem kedveli, ha valamilyen általa provokált építőipari szakmai, vagy minősítetten súlyos esetben politikai vitában alulmarad. Ilyen esetekben a reggeli „Nade inkább dolgozzunk!” csatakiáltáson felül a zajkeltő Gépek keze ügyébe eső valamelyikét is teátrális mozdulatokkal kapcsolja be – néha függetlenül attól is, hogy éppen szükséges vagy sem.
Kedveli viszont a kisebb szusszanásokat, amikor például a betont dolgozzák be, vagy vakolnak a mesterek és a matéria készen forog a keverőben, amíg egy-egy talicska felszabadul. Súlyosabb esetekben, sosem a korára vagy a kondíciójára, hanem csakis a tapasztalatára való tekintettel képes önkényesen is kilépni a munka láncolatából, és egy-egy kinézett, szimpatikusan hallgatag dolgozóval kedélyesen monológba elegyedni. Ezen monológok témája általában egy kis önfényezés.
Hadd látom, forog az a lapát? Annakidején a bátyámmal rakodók voltunk, egy éjjeli műszakban három tehervagont is kiszórtunk. Egy Skoda billencset 20 perc alatt raktunk meg bazaltzúzalékkal. Igaz, szívlapáttal, nem ilyen kis vacakkal, mint ez...
Betonkeverő, ugyan már. Az első két háznál, amit építettem, csak lapát meg gereblye volt, úgy kevertük a betont még a koszorúba is.
Cseréplift, az meg mi? A komámmal ennyi idő alatt régen száz cserepet felszórtunk, míg ezt a ketyerét beállítjátok.
Különösen vesztélyes kibontakozási lehetőséget biztosít számára minden olyan tevékenység, ami csendes és/vagy aprólékos türelmet, figyelmet igényel – mint például a válaszfalak építése, vagy éppen a járólapozás. Ilyenkor képes érdeklődést színlelni az adott munka iránt, de csupán azért, hogy a feltett kérdésére gyanútlan hangnemben válaszolónak aztán annál kimerítőbb szakmai továbbképzést tartson.
A modoros culáger a nap előrehaladtával, mikor kialakul a munkavégzés rendje és üteme, elülnek a (nélküle tán ki sem bontakozó) konfliktusok, megérkezik az összes szerszám és anyag, elcsendesedik és ezzel párhuzamosan némileg veszélyessé válik. Megjelenik néminemű nagyvonalúság az anyaghasználatában. Például ha betont kever, szívesen dobja le a cementeszsákot a földre, vágja bele a lapátot, s miután a cement/termőréteg arány átlép egy számára elviselhetetlen mértéket, Omega-koncertet szégyenítő cementfelhőben dobja el a papírzsákot valamerre, és hoz egy újabbat, melyet talán nagyjából ugyanoda vág le. Szívesebben hordja az anyagot közelről akkor is, ha éppen a rakat túloldalán levő méretre lenne szükség. Nem habozik egy hosszú lécet vagy gerendát miszlikbe, akár 30-40 centis darabokra vágni (a láncfűrész is nagyon menő dolog, sőt a sima fűrészelés hangja se kutya!), de inkább ezt teszi, mintsem a rakat végéből, vagy ne’ adj isten a hulladékból keressen ki egy passzentos darabot. Akinek az esze meglenne hozzá, az majd a – számára valóban hosszú nap előrehaladtával, fokozatos és soha be nem ismert kifáradásával aljasodik le idáig.
A hulladékot össze-vissza eldobálja és meggyalázza, még akkor is, ha a pihenőidőben a „felesleges építőanyag-pazarlást” mélységesen elítéli. Az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket egyre kevéssé tűri, a nap végére – ha addig nem sikerült volna – valamin biztosan megsértődik, minősíthetetlenül súlyos, de korántsem ritka esetben pedig hisztizni kezd. Persze nem szabad teljesen komolyan venni. Amennyiben továbbra is beszélő viszonyban maradunk vele, néhány nap elteltével meg fog ismertetni minket az építkezés színvonaláról, a mesterek ügyességéről és a csapat többi tagjának teljesítményéről kialakított, saját kiválóságáról álszerénysége mértékében hallgató, terjedelmes álláspontjáról...