Bajban? Dehogyis. A szerencsétlen, tengő-lengő, csóró, dolgozni nem tudó vagy nem akaró embereket mindenki szánja egy kicsit valahol, de a régi ismerősök azért kitartanak mellettük. Szolidarítanak, inni úgyis mindig ráérnek, legfeljebb fizetnek nekik 1-2 sört. Dehogyisnem fizetek én, nem baj, majd megadod, a vendégem vagy, ugyan már, ne hülyéskedj, 96-ban is te fizetted még az Éva vermutot Tőserdőn, 2001-ben meg önként felajánlottad az albérletedet is pár órára, nem emlékszel? Ez a minimum.

A sikertelen, harmincas-negyvenes kocsmabútor valójában sokaknak jól jön. Bármikor mozgósítható beszélgető- és ivópartner. Ha nem néztél felé már hónapok óta, akkor is elég csak felhívni, ő este valahol éppen úgyis inni fog, te meg beszállhatsz. Elmeséled, hogy mennyire elfoglalt voltál, meg hát a nő meg a munka sajnos, és nagyon sajnálod, de hát tévedtél, igazán csak a barátokra lehet számítani. Megbocsát gyorsan, cigit is adsz neki, miért is ne. Legalább érzed, hogy mennyivel szerencsésebb vagy, mennyivel többre vitted, mint ő - de még nincs abban a stádiumban, hogy kifejezetten rossz lenne belenézni az élettől és a szenvedélybetegségektől megtört, lassan haldokló arcába.

Pedig nem volt ez mindig így. Általános iskolai, középiskolás, egyetemi haverok - igen, mi úgyis mindig együtt maradunk, nem vagyunk hülye picsák, hogy összevesszünk, fújjunk egymásra. Elmentek, elmentek a régi barátok / És nem jönnek, nem jönnek soha vissza? Lófaszt. Elsők a barátok, első a társaság. A szombati ivás az nálam fix, barátnők jöhetnek-mehetnek. Ki volt előbb, ő vagy ti? Már huszonsok évesek vagyunk, és még mindig ugyanazok az arcok. Bármikor hazajövök, örömmel jönnek, és örömmel jönnek látogatni is, és így ünnepeljük meg a hazatérést is, együtt. Iszunk hétvégén, hétköznap, közös nyaralások. Ha lesznek gyerekek, majd akkor is összejárunk, játszanak majd egymással. Sőt: összeköltözünk akár.

A bajok persze már elkezdődtek jóval korábban. A nő. A nő az mindig probléma.

Mindig lesz valaki, aki nem fogja tolerálni A Nőt - ráadásul ha mindenkit helyretenni kívánó, megmondóember nővel van dolga a díszes társaságnak, akkor ott feloldhatatlan feszültség fejlődik. Meghívóban: gyertek sörözni este - válasz: jövÜNK! Baszd meg, ne gyerTEK, csak gyerE. Nős emberünk vagy a hölgy által legkevésbé kedvelt személy előbb-utóbb kihullik. Vagy-vagy. Örökös probléma a szervezéssel: ki lesz ott? Ő ott lesz? Akkor mi (!) sajnos nem megyünk. Ő meg nélküle nem jön. Pedig hát: persze Drágám, menjél csak nyugodtan egyedül, ennyi jár neked. Ennyit kibírok. De azért tudjuk, hogy ezt elég nehéz tiszta lelkiismerettel megoldani.

Bár ezt még meg lehet.

De a munka. A munka, a pénz és a relatív siker úgy harminc után. Az igazi vízválasztó.

Pénzt az ember italra meg belépőre bármikor elő tud teremteni - ha mást nem, hát a forrását. És bizonyos munkakörökben, huszonévesen nem gond, ha az ember kicsit cefreszagúan mászik be másnap vagy akár mindennap a munkahelyre, megtűrt dolog ez sok-sok "fiatalos" cégnél. Főleg, ha tudsz így is teljesíteni. Egy ideig megy is ez, megtanulod. Rutinból nyomod, tranzakcionális feladatok, lehet darálni szépen. Aztán utána már jönnek a mítingek, a prezentációk, tényleges tárgyalások, agymunkát igénylő ad-hoc feladatok, elemzések, problémák. Na ilyenkor kezd az ember önkéntes alapon visszavágni a hétköznapi elmászkálásból - nem szabad kockáztatni, kómás, beteg fejjel beülni a helyedre reggel 8-kor, 9-kor. Aztán már csak a saját érdekében se tesz ilyet - nem kellemes, meg hosszú távon nem jó dolog, ha az ember neve pl. az alkohollal és annak sajátságos, acetonos utóillatával forr össze a munkahelyén.

Na itt fortyog fel és hasad tovább az igazi rianás, repedés. Párkapcsolat, aztán meg az ivócimborák következetes hanyagolása. Sokmindent eltűrnek az emberek, de ha nem iszol velük, azt már nehezen. Ráadásul pénze is van, kocsija, lakása, állandó munkahelye, diplomás (!), de milyen áron? Megalkuvó. Velünk már nem áll szóba. Lenéz minket. Pedig sose volt egy akkora koponya a gyerek, jobb voltam nála matekból... csak tudod, ő azért jutott idáig, mert képes megalázkodni, nyelni, meg mindig jó helyre benyalni. Ez kell manapság a sikerhez, nem a valódi szaktudás, tehetség vagy a szorgalom. Ilyen helyen én nem tudnék dolgozni. Soha. Én legalább felvállalhatom mindenhol a véleményemet (halállal fenyegethetek politikusokat és az ő követőit nyilvános fórumokon arccal-névvel, egy hős vagyok), nem hunyászkodom meg.

Pedig nem nézne le senkit. Nem ő osztja az észt, hogy apám, kezdj már valamit magaddal 36 évesen, és biztos, hogy ilyenkor is az a legnagyobb teljesítmény, amire büszkének kell lenned, hogy bebasztál kedd este, csak mert néha ezeket gondolja. Hanem amazok oktatnak minden alkalommal, hogy csicska vagy, gazdag, elszálltál a földtől, a főnöködnek nyalsz, és már az új barátaiddal mászkálsz, na meg a nővel. A Nővel. És igen, nyilvánosan égetnek felvállalhatatlan beszólásokkal a közösségi portálokon, vagy akár személyesen, társaságban. És akkor elgondolkodsz, hogy valóban ilyen-e a szabad ember. Akarsz-e független és szabad lenni, vagy jobb-e beállni az úgynevezett sorba, a mókuskerékbe. Kétszer négy kerék, öt szoba, milliós fizetés, jelzálog-béklyó, két gyerek. Riasztó, ez lenne a társadalom áldozata, az uralkodó rezsim tányérnyalója?

És úgy érzi, hogy a fellengzős jogász-mérnök-közgazdász társaságban őt lenézik, kinézik, semmibe veszik. Pedig nem, csak ő feszeng nagyon és választja inkább az alkalmi munkából és muterból élő, számlát sosem adó haverokat. Egy sértett ember. Ő kér és kap kölcsön, és soha nem adja meg. Tudod: ennyibe került, hogy megszabadulj tőle. De ő kikéri magának.

A fogak, a hajszálak pedig ritkulnak és őszülnek, az arcok püffednek, a hajszálerek pattannak. Életünk döcögő vonatára az utastársak fel-leugrándoznak, és végig kevesen maradnak. A vonat és az élet megy tovább.