Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, engedtessék meg nekem, hogy a szerzőről - a sokak számára ismerősen csengő nevű Gorilláról - ejtsek egy-két szót. A Nagybetűs Élet az internet aranykorában csodált személyiségek közül többel is összeboronált már (ld. ÁSÉS brigád) időközben, és ő se kerülte el, hogy idetévedjen.

A szóban forgó úriember már több mint tíz éve napi szinten hülyítette a rutintalan indexes polfórumistákat jobbnál jobb klisécsokrétákkal (akik ezt persze komolyan is vették) - majd egy régi kedvencemet, a közhelyes topikot is megnyitotta sokunk nagy örömére. Sokat köszönhet neki a Modoros, az biztos!

Gorilla úr nemcsak a szóvirágok, hanem a zene terén is kiemelkedőt művel - aki eddig nem szerette a rockabillyt, azt is le fogja nyűgözni a virtuóz pengetési technika. Kösz még egyszer - zene után az olvasmány! Na meg a Fender-gitárosat is ő írta még régebben...

USB hosszabbító – Avagy a modoros számítógépesonlineboltátvevőüzlet-alkalmazott

(Látom, hogy a "modoros" jelzőt már nem használjátok, de erre illik szerintem :)

Anno, még a 90-es években bepróbálkozott a Gábor Dénessel, hogy legyen felsőfokú végzettsége, de abbahagyta, mert ez a fajta nem képes kötelességtudóan néhány évet végigcsinálni - és azt az iskolát, annak színvonalát különben sem lengte körül túl magasztos hírnév abban az időben. Ő már a 80-as évek végén ott volt a “számítógépesek” elit kohorszában: tudta, mi az Atari, ha valakinek lehalt a gépe később, ő biztosan csinált bootlemezt (mikor délben felébredt) - és a világ azon kiválasztottai közé emelkedett, akik már nagyon korán rájöttek, hogy a Linux jobb, mint a Winfos, mert nem fagy le, és ingyenes. A mirc-korszakban büszkén hírdette, hogy nem használ Windowst, csak Linuxot, a fiókja tele volt flopilemezekkel, a számítógépnek nem volt háza, a vinyók buborékos fólián feküdtek a gép mellett az éppen aktuális “számítástechnikai és fejlesztő Bt." raktárra és szeméttdombra egyszerre emlékeztető munkaállomásain, DOS alatt is dolgozott, ha éppen nem kint dohányzott az ócska fotelekben pártházhamutartóba hamuzva, mutatván ezzel a világnak, hogy a számítógépek, - földi halandó által átláthatatlan és misztikus világa - számára olyan természetes, mint másnak egy szelet vajaskenyér. Rettenetesen sokat hitt magáról, a gépeket átlátni képtelen földi, irodai dolgozókhoz képest borostásan, pulóverben, korpás hajjal - néha körszakállal, de hallatlan önbizalommal - helyezte el magát a gravitációs térben, messze a buta és átlagemberek felett. Ahogy az évek múltak, rádöbbent, hogy a számítógépes tudás lustasággal párosítva nem egy túl értékes valuta, ebből nem lesz karrier, meg ahhoz különben is korán kell kelni és végül fásultságában kikötött ott, amivel olyan sokan találkoztunk, és amit most fiktív néven nevezvén hívjunk csak úgy, hogy a “Computer King Kft webshopjának átvevőüzlete XXIIIII ker Szabó Lajos utca 38/B per alagsor, az utcáról kell bemenni, ki van írva”.

Lehet bent dohányozni, ha nem is látványosan. Nekik.

Érthetetlen módón ezek az üzletek olyan helyen vannak, ahol két forintért lehet a helységet bérelni, de nincs az az élő ember, aki munkaidőben el tud jutni oda, parkolni tud, és még életében hazatalál. Természetesen az üzlet csak hétköznap, 10-17 óra között van nyitva - elkerülendő, hogy normális, átlagos, tisztességesen dolgozó ember esetleg szabadság igénylése nélkül, és munkahelyről való kellemetlen elkéredzkedés nélkül át tudja venni az USB-hosszabító kábelt, amit rendelt. Ennek ellenére – sajnos – bár mindent elkövettek – létezik az az ember. És sajnos ennek az a szörnyű következménye, hogy az egyszercsak oda fog menni, kérni fogja az USB hosszabítót, és ami rosszabb a halálnál…dolgozni kell két percet…

Mikor az ember egy ilyen üzletbe belép, nem nagyon lehet arra számítani, hogy a Gundel ajtónállójához hasonló előzékenységgel fogadják majd. Már az elején feltűnik, hogy aki ott ül annál az íróasztalál (mögötte a polc), az cseppet sem úgy néz ki, mint aki egy üzlet ügyfélszolgálatánál dolgozik, kiszolgálva az ügyfeleket, akik betérnek ide vásárlási célzattal. Mindig olyan érzésem van az ilyen üzletekben, hogy valami magasabbrendű territóriumba tévedtem, aminek titkos, szekta rangját jelenlétemmel csak rontom. Azt is nagy megdöbbenéssel veszem tudomásul, hogy a számítástechnika eme csillagtemplomában, mikor már hajdani számítógépközpontok teljes kapacitását képes hozni egy közepes mobiltelefon – mátrixnyomtató zaja zümmögi be a pinceszobát. “Jaj, hát nem mindegy? Ha akkor jó volt, most is jó… Tökéletesen lehetett vele nyomtatni, most is lehet, számlára alkalmas, nem foguk 19 ezer forintot kiadni tonerért egy lézernyomtatóhóz… Ezek legalább meg vannak csinálva… Ja, hogy te nem érted, miért használjuk? Az a te bajod, a te fejedben van a bibi… Vedd csak a jó cuccokat meg a legújabb Winfost. A számlanyomtató rendszer amúgy is linuxos.” Gondolja magában az agya hátsó tekervényeiben – rólam.

Azzal, hogy beléptem a boltba, szörnyű dolgot követtem el. Olyat, ami az intimszféra legbrutálisabb porbatiprása, a személyes szabadság valóságos megcsúfolása, a másik emberi mivoltának és magánéletének végtelen és megbocsájthtatlan semmibevétele...: Megzavartam a csetelésben. Ezzel önmagában kiérdemeltem a bosszúszomjat, amire az első és leghatékonyabb büntetés az, hogy másfél percig nem vesz tudomást arról, hogy ott vagyok. Csetel, mosolyog rajta, láthatóan kezdi magát kellemetlenül érezni, mert megállíthatatlanul közeleg a csetelés átmeneti megszakításának rettenetes pillanata.

“Helló szia” - Kapásból letegez. Hiszen – bár lehet, hogy 15 évvel idősebb vagyok – ő ül a pultnak azon az oldalán, ahol a számítástechnika ködfelhője őt a fegyelmi bizottság elnökévé, iskolaigazgatói pozícióba avanzsálja, engem pedig Nyilas Misi degradált szerepébe présel és szinte érzem, ahogy feltolul bennem a belső kényszer, hogy ájulásomat megelőzően még könnyesen szipogva odamotyogjam, hogy "Nem akarok debreceni diák lenni....". Persze a tegezésbe becsúszik egy kis cinkosság is, amivel jelzi, hogy a számítástechnika iránti közös érdekődésünk valamifajta sógorkomaság atmoszféráját teremti.

-Kaptam egy emailt, hogy megérkezett az USB hosszabbítóm, és át lehet venni.

-Egy rendelési számot tudsz nekem mondani?

-Hát azt sajnos nem…

-Akkor egy nevet, légyszi.

-Gipsz Jakab.

-Kovács József utca? (Mintha olyan elcseszett sok Gipsz Jakab rendelt volna ebből a boltból USB hosszabbítót)

-Igen.

-Ok, megvan.

Percek telnek el fenyegető némaságban. Ő a gépet nézi – én őt -, az egér is megmozdul, néha egy-egy billentyűt is megnyom. Lelassul az idő, földön túli térbe kerülünk.

Egyszercsak feláll, és két lépéssel odamegy a mögötte lévő polcrendszerhez, ahol két termék van. Egy nagy kék dobozos videokártya, és egy USB hosszabbító. Hihetetlen gondossággal, mint ahogy a kábelrengetegből a robbanás elkerüléséhez elvágandó kábelt próbálja kiválasztani a tűzszerész, úgy próbálja megtalálni a polcon lévő, hatalmas, két termékes káoszban azt, amiért ideérkeztem. Megtalálja.

A valódi és sejtelmes utazás a kozmoszban csak ezekben a pillanatokban kezdődik el. A terméket az asztalra téve megkezdődik egy végtelen, a földi halandó számára amúgy sem érthető speciális és rettenetesen fontos munka. Megindulnak a tudat alatti kérdések a görbült térben, ahová kerültem: “Mi a f@zt csinál ennyi ideig????” Az univerzum teremtése nem tartott ilyen sokáig. Misztikus műveleteket végez a gépen, közben már félig fekve, annyira becsúszva a 10 éves, kiseggelt irodaszékbe, hiszen otthon van… Ez az ő világa, számára nem megy az idő. Mialatt ez zajlik, én vágyakozva szemezek az USB hosszabítóval, ami még elérhetetlen távolságra van, de fizikai valójában már van szerencsém megpillantani, mert eddig egyszer láttam csupán a Computer King Kft. Websopjának oldalán, ahol a nagyítás gombra kattintva kisebb kép jött elő, mint a preview. Ott van az USB elosztó, teljes valójában, fizikailag manifesztálódva, létezik.

Továbbra is bűvöli a monitort, néha gombot is nyom, de nagyon koncentrál. A New York-i Federal Bankban egy nemzetközi devizaátváltásos, nyolcszámjegyű, kormányközi utalás computermunkái nem tartanak ennyi ideig.

Ekkor SMS-t kap. Elolvassa, jót mosolyog a “tök jó poénon” hiszen nyilván valami hasonszőrűtől jött, és – nem hiszem, ha nem látom – a kortárs irodalom avantgard költészetének leíró részeit megszégyenítő gazdagsággal és részletességgel válaszol is rá, - magát cseppet sem zavartatva, hogy ott vagyok – és persze nem okos telefonon, hanem hagyományoson, mert a multibetű gombokon ugye sokkal tovább tart a gépelés. SMS elmegy. “Bocsi” löki oda flegmán.

- Egy nevet kérek szépen /vagy/ Milyen névre írhatom a számlát?
(Mi köze hozzá? Főleg, ha nem is kértem áfás számlát…)

-Gipsz Jakab, Kovács József utca 1/B.

 

Az örökkévalóság elviselhetetlen.

Ekkor megnyom valamit, és felbúg a matrix nyomtató… jó jel, hamarosan vége a dolognak.

Előveszem a húszezrest, ami nálam van.

-Nincs kisebb?

-Nincs. Kártyával nem lehet fizetni?

-Csak készpénz. (Nem azt mondja, hogy kártyával nem lehet, hanem ezt)

 

Ekkor a már említett ótvar székkel elgurítja magát a szomszéd asztalhoz, ahol kulccsal kinyit egy pozdorjalemezből készült, műfunérral borított fiókot (sarkán már kilátszik a pozdorja) és elővesz pénzt, kiderül, hogy mégis tud visszaadni.

Visszaad.

Aláírom az ő példányát, az enyémet nem kell, a nagy lepedőt odaadja. “Ez a garancia is egyben” - mondja. Megköszönöm és elmegyek. Beülök az autóba, és percekbe telik, mire lassan felocsúdok abból a világból, amibe az USB-hosszabbítónak köszönhetően kerültem. Egész hazáig azon gondolkodom, hogy hogy voltam képes egy ilyen vackot egy ilyen boltban megvenni, és átélni ezt az egészet, csak azért, mert 500 Ft-tal olcsóbb volt az Árgépen, mint egy multi elektronikai boltban, ahol megfoghatom, elolvashatom a dobozon a szöveget, megnézhetem, és fél órával később már használhatom otthon…