Egy olyan focis témát fejtett ki nekünk Magyarnaba teljesen önként, amire bár már én is jó régen szemet vetettem, tapasztalat híján nem mertem belevágni.
Ugye mindenkinek megvan a sörreklámokban oly' szívesen ábrázolt, a játék öröméért összeálló, csetlő-botló, egymást folyton cukkoló harmincas-negyvenes férfitársaság? Na, pontosan róluk szól a mai.
A szösszenet rétegközönségnek szól, de remélhetőleg széles ez a réteg. Vagyunk jónéhányan, akik munkatársakkal, (ex)évfolyamtársakkal, barátokkal hetente akár többször is áldozunk a kispályás futball gyönyöreinek oltárán. Úgy vettem észre, hogy a bogyó kergetése közben ezeken a sörmeccseken kevés kivétellel mindannyian modorosak vagyunk, úgy látszik, hogy a foci ezt hozza ki belőlünk. Az alábbiakban megpróbálom a legjellemzőbb archetípusokat csokorba gyűjteni. A téma hatalmas, a nyelv gyenge és a toll ügyetlen, de nézzük, mi sül ki belőle!
1. A kapusok
Alapvetően kettő altípusra oszthatók:
a) Vannak a vészkapusok (ők már nem feltétlenül a klasszikus „újahus-„ vagy „aki leghátul van, az a kapus”-elv képviselői), akik akkor kényszerülnek beállni, ha nincs a csapatban egy olyan figura, aki elvállalná az állandó kapus szerepét. Rájuk jellemző a lövések előli ijedt félreugrás (gólonként kapuscsere!) és az öt (tíz-) percenkénti ingerült jelzése annak, hogy most már álljon be a soron következő csapattárs. Az első jelzés általában visszhang nélkül hal el, majd a csapattársak hangulatától függően odáig is fajulhat a dolog, hogy a vészkapus fogja magát és „Leszarom, én is játszani akarok!” felkiáltással otthagyja az üres kaput.
Szerelése természetesen nélkülözi a kapus-specifikus kiegészítőket, hiszen jobb híján állt be.
b) az előbbi típus ellentéte az állandó kapus, aki önként vállaltan véd. Végig, szezonokon át. Saját és mások testi épségét védéskor nem kíméli, vakmerő robinzonádokat mutat be. Kár, hogy a meccseket alig nézi valaki, mert ennyi akrobatikus mozdulatot a BL-ben sem sokat lehet látni. Az erős lövéseket kézzel magabiztosan üti ki/fogja meg, viszont legtöbbjüknél a lassú (ún. kúszó), lecsorgó, esetleg pattogó labdáknál mindig van esély a potyagólra. Lábbal kissé ügyetlen, ez erősíti a gyanút, miszerint a legbénább játékosból lesz a kapus.
Szerelése kifogástalan: szivacsprotektoros cicanadrág, Oliver Kahn-mez (szintén szivacsos), -cipő (van ilyen!), és az elmaradhatatlan kesztyű. Egyes szélsőséges példányai meccsvideók tanulmányozása után válogatják össze szerelésüket, hogy aztán egy nagyobb közönséget vonzó munkahelyi (munkahelyközi) találkozón az első percben mellényúljanak egy hazaadásnak, a nézők őszinte és harsány derültségére. A szerelés összértéke egyébként több tízezer forint (azon az évi egy munkahelyi meccsen csak ki kell nézni valahogy, évközben meg hadd irigykedjenek a többiek).
2. A mezőnyjátékosok
a) A lelkes
Gyermekkorából valamilyen ok miatt a foci kimaradt, gimnáziumban, vagy esetleg az egyetemi évek alatt kapott rá. Ez természetesen azzal jár, hogy bizonyos mozdulatok – mivel gyermekkorban nem rögzültek- számára mindörökre kivitelezhetetlenek maradnak. Ezen mozdulatok egyébként a focizás alapelemei közé tartoznak, mint pl. labdalevétel kétméteres elpattanás nélkül, vagy futás közbeni labdavezetés, labdára rálépés és komikus hanyattesés nélkül.
Darabos, néha mosolyogtatóan rúg az égbe vagy számára is meglepő irányokba labdákat, a testalkatáról sem a sport jutna eszünkbe (esetenként könyvelőbicepsz, pókhas, ropiláb), de érthetetlen módon nagyon sokat fut és kitartó. Végigtrappolja az egy-másfélórás fociszeánszokat és egy technikásabb, de tunyább ellenfélnek sem könnyű elvinni mellette a labdát, a rombolásban otthon van.
Sajátos szokása, hogy támadásoknál, ha ordító gólhelyzetben luftot rúg, rossz passzt ad vagy elveszti a labdát, megáll és hangosan szidja magát. Ez esetleg a saját édesanyja hivatásszerűen űzött testi szerelmére utalásig fajulhat. Istenem, szenvedélyes típus… Sajnos hajlamos a csapattársait is hasonló stílusban ledorongolni vélt vagy valós hibák miatt. Ha két „lelkes” kerül egy csapatba, mindig szikrázik a levegő, bármikor kitörhet egy jóízű anyázás, mintha a BL-trófea lenne a tét a meccsen.
A hiányos technikai képzettsége sajnos azzal jár, hogy –többnyire véletlenül – akár sérülést is okozhat valamelyik ellenfelének pusztán azzal, hogy elkésik a szerelési kísérlettel (elviszik mellette a labdát, és mire ő odarúg, már csak az ellenfél lábát találja el), adott esetben viszont kompenzálja a szabálytalanságot azzal, hogy rendkívül sportszerűen felsegíti ellenfelét a földről. Ez a gesztus ínszakadásnál sajnos sokat nem jelent, igaz, ott a kórházba is elkíséri az áldozatot.
A csapat tagjai közül ő az, aki mindegyik focin ott van, előírásosan és szertartásosan melegít be, aztán áhítattal veszi fel játék előtt a juventusos Zidane-mezt és úgy megy be az arénába, mintha nem csak a gondnok nézné szotyizva, hanem hatvanezer néző tombolna körülötte és huszonnégy kamera pásztázná a keményen összeharapott száját.
Természetesen külön cipője van betonra, salakra, műfűre, fűre, terembe, fémre, fára és folyóhomokra. Márkásak.
A sportág megrögzött rajongója, elméletben verhetetlen. Kedvenc témája a nyolcvanas évek elejétől számított újkori magyar futball, amivel kapcsolatban egyszerűen mindent tud. Kettősrangadók eredményei, játékospályafutások mind a fejében vannak és ha kérdik, Törőcsik autójának típusát is megmondja, amivel ’80-ban a táncoslábú csatár karambolozott a Balatonra menet.
Gyakran ő az, aki szervezi az egész focit, bérli a pályát, szedi a bérleti díjat a többiektől, a heti focialkalom előtt „ugye jössz ma?” szövegű körsms-ekkel gyűjti be a csapatot.
b) az autodidakta grundfocista
A szürke tömeg a focipályákon. Óvodától kezdve játszik, de sohasem tanulta.
Viszonylag labdabiztos, érzi a játékot, jól is cselezhet, de csak ösztönből játszik, a csapatjátékot egy-két passzon túl nem képes megtervezni, és csak az adott pillanatban dönti el, hogy mit fog lépni (rúgni). Egyes jobb labdaérzékű példányai megfelelő (gyengébb) ellenfelekkel szemben akár félprofinak is tűnhetnek.
Szerelése nem jellegzetes, világos/sötét póló (bármelyik csapatba is válogassák be, tud mit felvenni), viseltes rövidgatya, néha még műfüvön is teremcipő használata jellemzi.
c) a félprofi
Az „autodidakta grundfocista” továbbfejlesztett változata. Életének valamely szakaszában –többnyire ifiként - igazolt játékos volt, aztán valamilyen homályos ok miatt abbahagyta. Ha kérdik, miért, egymásnak ellentmondó vagy kitérő válaszokat ad. A társaságban egyértelműen a legjobb, játszi könnyedséggel kígyózik át az ellenfél védelmén vagy ragaszt bombagólt a felső sarokba távolról. Őt látván mindig felvetődik a kérdés, hogy vajon azzal, hogy abbahagyta az igazolt focit, egy új Puskást vesztett-e a magyar futball, vagy csak képtelenek vagyunk elismerni, hogy a sokat szapult magyar fociképzés talán mégis képes megtanítani a srácokat focizni? Mivel minden focitársulatban van egy „félprofi”, az utóbbi verzió tűnik valószínűbbnek.
Az igazolt focistakorszakából a képzettségen kívül még egyvalami biztosan megmaradt: a kétpercenkénti köpködés, ezzel bizonyítandó, hogy felszántja a pályát.
Harmincon aluli példányai szíjasak, inasak vagy Carsten Jancker-alkatúak (Conan, a barbár és egy Kamaz teherautó közös gyermeke), ez utóbbi alkatot pedig nem félnek kihasználni és lendületből sodorják el fejelés közben a hasonló adottságokkal (súllyal) nem rendelkező ellenfeleket. Ennek következménye lehet az elővigyázatlan útbaállónál bekövetkező agyrázkódás, rándulás, ficam, esetleg törés. A hat méterről megeresztett bikázásoknak pedig a kapus látja kárát, a csuklórepedés ellen a kesztyű sem nyújt mindig védelmet.
Harmincon túl egyre feltűnőbb hasat ereszt és hosszú rohanásokra már nem vállalkozik, de zsebkendőnyi területen még nagyon jól megy neki a zsuga, osztogatja a körömpasszokat.
Szerelése kinyúlt (vagy trendin annak látszó), sok becsúszást megért márkás rövidgatya, hasonló póló és erősen elhasznált cipő.
Természetesen nem csak vegytiszta típusok játszanak kishazánkban délutánonként esténként ezeken a hobbifocikon, a többség valamilyen kevercse a fenti alapkategóriák képviselőinek. Bármelyik csoportba is tartozzanak, azt azért leszögezhetjük, hogy az igazi focistákhoz sok közük nincs, de álmaikban mindenki Puskás (Del Piero, céronáldó) akar lenni. Természetesen soha nem lesznek azok, de a focinál még nem találtak fel jobbat a heti feszültség nyilvánosan űzhető levezetésére. Még mindig jobb, mintha eljátékgépeznék a pénzt.
Hobbifocista koromból a leggyűlöletesebb volt mindig az önjelölt csapatkapitány, a megmondóember. Bár a meccseknek semmi tétje nem volt - nemcsak agresszívan játszott, bikázott, kakaskodott, hanem saját csapattársait is folyton lealázta, ha éppen nem oda passzolt, ahova ő elképzelte. Magyarnaba összeállításának köszönhetően azonban kedvet kaptam egy kis vasárnapi sörfocira a srácokkal, le kéne ugrani egyet ökörködni, aztán utána bekapunk 1-2 korsó, jóféle, gyöngyöző Ászokot, na? ;-))
(A "könyvelőbicepsz"-ért meg külön elismerésem!)
Az utolsó 100 komment: