Szerbusz Tibi!

Véletlenül kaptam ezt a ballagási beszédtervet, a kísérőlevélben Klári, ofőnéni kérte véleményezését. Gondoltam, hogy a leghasznosabb az lesz, ha a modoros.blog kommentelői teszik majd ezt meg helyettem.

A neveket megváltoztattam, mást nem.

Üdvözlettel: Maso

Attila: Tisztelt Igazgató Úr, kedves ballagók, családtagok, barátok!

Bea: Valami most ér véget, és elvisz téged 

az élet mellőlem. 

Úgy érzem, felnőttem, 

mert annyi minden megváltozott, 

de aki évekig átkozott, 

az már sosem lesz a barátom.

Attila: Ezen az április végi napon úgy kelünk útra, mint a szárnyukat bontogató, szárnyukat próbálgató madarak. Lehet, hogy az első szárnypróbálgatásaink még kissé esetlenek, de meg kell kezdenünk egy új utat.

Most mindenki ránk figyel. Mi, a ballagók vagyunk az ünnepély főszereplői. Ám egy évvel ezelőtt még mi díszítettük nagy igyekezettel a ballagók termeit, hallgattuk a búcsúbeszédet. Akkor még olyan távolinak tűnt a mai nap. Gondolatban persze már akkor készültünk erre a délutánra. Most, hogy eljött ez a nap, még nem vagyunk teljesen felkészülve az útra kelésre. Míg messze volt az utolsó nagy megmérettetés, az érettségi, a szakmai vizsga, nem is gondoltunk arra, hogy a középiskola milyen biztos pont az életünkben. itt állva azonban kezdjük érezni a jövő bizonytalanságát, s azt, hogy mától minden csak rajtunk múlik.

Búcsúzunk. Búcsút veszünk eddigi diákéveinktől, talán kicsit önmagunktól is. Visszatekintünk. Számba vesszük mindazt, amit elértünk, és azt is, amit nem sikerült teljesítenünk. Azonban nemcsak visszatekintünk, hanem előre is, hisz jövendő céljaink felé vezet az út.

Most kinyílt a kapu. A szélesre tárt ajtókon máskor rohanva szaladtunk ki a tanítás után. Ma nehéz kilépnünk a kapun. Visszatart bennünket minden és mindenki. A barátok, az osztálytársak, a tanárok, a reggeli álmos, morcos ébredezés. Hiányozni fog a nulladik órák vitathatatlan hangulata, az órák előtti gyorstanulás, a délelőttök pezsgő élete, és a síri csend, amely akkor tör az osztályra, amikor a naplót lapozzák. Még a büfé előtt tekergő sorok is hiányozni fognak.

Búcsúzunk hát. Ma kilépünk a nagyvilágba. Az iskolai csengő utoljára szólal meg, s utoljára sóhajtunk fel: kicsengettek.

Bea: Az igazat keresd mindig,

hogy eljuss addig a szintig,

hogy mindent elértél,

és bármennyit is értél,

a maximumot hoztad.

Az albumot fellapoztad,

érzed, nincsen fájó emlék.

Tartasz egy újabb seregszemlét,

ismerős arcok és nevek,

valaki mélyen belül felnevet.

Mert bármerre is vigyen a sorsod,

harcolj, küzdj, csak utána lehetsz boldog.