KÁCIÓ!, AKÁCIÓ!, VAKÁCIÓ! - nemcsak Kis Recéék törtek ki elvárt örömujjongásban a tanév utolsó kicsöngetésekor - a 80-as, 90-es években is így volt, és napjainkban szintén biztos folytatódik ez a régi hagyomány. Ám mihez kezdhetett a háromhónapos nyárral és a mindig túl hirtelen jött szabadsággal egy tizenkét-tizennégy éves gyerek?

Végre sikerült Ricsikének is kikönyörögnie, hogy hadd ne kelljen többet abba az undorító kerületi napközistáborba mennie, ahol félig megrágott - újrahasznosított - húsokat adtak rágógumi-foltos műanyagtányérban. De nemcsak a higiéniával volt baj, a társasággal is. Az egész tábor területe, így a menza is mindenhol tömve van zajongó telepi suttyógyerekekkel.

Még mindig bánja, hogy úgy hagyta magukat becsicskítani a városrész legagresszívabb iskolásaitól. A másik suliban, a Szamuelyben már akkor se kellett köpenyt-váltócipőt viselni, a fiúknak nyugodtan nőhetett az az ujjnyi tincs hátul, a lányok lakkozhatták a körmüket - csak a Korvin Ottó Általános Iskola diákjainál nem következett be a rendszerváltás. Na igen, a szamuelysek azon a nyáron tarzanosat-bandásat játszottak a kiserdőben, és simán az arra tévedő korvinosokra parancsoltak, hogy “teszed le azt a fegyvert!” - mire ők rövid vita után szófogadóan el is dobták az erdőben guberált botokat. Utána meg már mindegy volt, bármivel is kompenzáltak később - lenyomhattak másokat a víz alá a medencében meg hasonlók, de azért igazából csicskák maradtak.

Szóval nem volt többet napközistábor (oda úgyis az elhanyagolt szegénygyerekek jártak) - volt helyette a vágyott otthonmaradás. Egy ideig persze lehet az osztálytársakkal bandázni és bringázni a környékbeli játszótereken - gyufázni, krosszozni, üveget törni, sütőpor-ecet-kindertojás bombát készíteni, a HÉV-síneken pénzt lapítani. De hát ezek furcsa osztálytársak voltak: ők jártak nyaralni is. Ricsike nyár közepére azon vette észre magát, hogy hiába próbál mindenhova felcsöngetni, vagy csak a nagyi van otthon, vagy inkább senki. De a haver semmiképpen. Balatonon, Görögországban, Jugóban, Cseszkóban, bécsi szafariparkban. Vándortáborban, tenisztáborban, Balatonszabadi-Sóstón, dzsúdótáborban, Waldorf-táborban, hittantáborban, diszleszkia-táborban, edzőtáborban, evezőstáborban, biciklistáborban, néptánctáborban. Talán csak salsatábor nem volt még akkor.

Richárd nem ment persze táborba - nem volt rá családi keret, Muterék meg végigdolgozták a nyarat alapból. Nyári munka, önálló üdülés, internet se volt még - ám helyette akkoriban vezették be az MTV-t is. Végre valami, ami elviselhetővé teszi az unalmas, forró nyarakat az üres utcákkal, megsárgult füvű parkokkal! Megmondta az alföldi nagybácsi is: “nem a délutáni-esti hülyeségeket kell nézni, amiben a nigrók ugrálnak - délelőtt jó kis zenék mennek a 70-es, 80-as évekből: Dire Straits, Pink Floyd, Genesis”. És valóban! Minimális pofázás, kevés reklám - így betárazhattuk a videót, és várhattunk türelmetlenül a legjobb klipekre.

Ebben is hatalmas csapdák voltak ám! A videóval nem is könnyű felvételt készíteni. Meg kell győződnünk arról, hogy jó csatornáról veszünk föl. Hiába megy a tévén a Don’t Cry, amikor mi esetleg a Kéménymesék öt percét rögzítettük a felvevőn beállított frekvenciáról. Bassza meg, ez mellément. Oks, csatorna megvan. És igen! Piros sziréna, fakul, fekete-fehér lesz - Never Let Me Down Again. Nem veszi. Mi van már? Igen, így maradt le mindennek az eleje. A felvételhez biztonsági okokból a távirányítón vagy valami  egyszerűbb billentyűzet-kombinációt kellett használni, vagy hosszan nyomni a piros gombot.... na jó, elindult. De mi van már megint? Kidobta a kazettát. A kurva életbe. Valaki kitörte a pöcköt a VHS-ből, ki volt az..? Celluxszal vagy alufóliával lehetett persze ezen segíteni, de addigra a klip már lepörgött, a videókészülékben meg könnyen eltűnhetett a hirtelen odabarkácsolt tömés. És ha időben elindulhatott volna - hát pont akkor ugrottunk ki a slozettre. Várunk... várunk... órákig. Még mindig csak a köcsög Take That, Phil Collins, Sledgehammer meg a művészkedő Grace Jones, Fine Young Cannibals, a vontatott, melankolikus, fekete-fehér Chris Isaak, de unom már. Adnának legalább valami Yazoot vagy Midnight Oilt. Most megyünk ki akkor egy percre. És persze, hogy. Akkor, amikor garantáltan nem tudtunk mozdulni, na akkor jött a Welcome to the Jungle, akkor jött a Tainted Love meg az Our House.

A videózás elképesztő dolgokra vette rá az embert az előbb felvázolt silbakoláson kívül: felvettük a reklámokat, műsorokat is. “If you are faithful - and if you are devoted” - ebben a DM-turnépromóban és nyereményjátékban még Budapest neve is szerepelt. Aztán Madonna: "there once was a girl, who had a little curl, right in the middle of her forehead..." Vagy emlékszünk erre: “sprechen Sie mit interessanten Leuten 24 Stunden am Tag: 001 809 563 0000”. Nullnull-Nullnull. Vagy viermal die Null. Dial MTV. Együtteses hétvégék! 3 klip egy előadótól. Teletexten lehetett előre tájékozódni. Sponsored by Fruit of the Loom. UK Top 40 (13: unlucky for some) is brought to you by British Knights. Marijne van der Vlugt, Rebecca de Ruvo, Steve Blame, Paul King, Lisa L’Anson, Ray Cokes, Ingo Schmoll. Ők voltak a VJ-k, ejha.

Micsoda idők voltak! Odaláncolva a tévéhez meg a videóhoz, hogy aztán a szabványbetűs matricákból szépen felcimkézhessük a kazettákat, azokat gondosan megszámozva - egytől kettőig. Remélve, hogy jön kedvenc számunk, amiket aztán mutogathatunk haveroknak és szégyellhetünk a szülők előtt (-Mi ez az idegesítő szar? Kapcsold már el! - reakció a Whale Slobo Humpin’ Slobo Babe c. nyugtató nótájára). Egésznyaras slágerek: Everything I Do - I Do It For You - még most is a leghosszabb ideig No. 1 az Egyesült Királyságban. Vagy hogy szurkoltunk sokan a Wet Wet Wet Love is all Aroundjának, és igen, a buzi I Swear soha nem is előzte meg. Csak az a kis dán énekesnőcske, a Whigfield valamikor ‘94 őszén. És mekkora ünneplés volt, amikor a Take That végre csak harmadik lett... (Love Ain’t Here Anymore) Mit énekel egy buzi? La! Mit énekel három buzi? Lalala! Mit énekel öt buzi? Relight my Fire...

Saját részről a UK Top 40-ét tartom a mai napig értékes örökségnek - hatalmas zenéket ismerhettünk meg, itthon elsők között a Blurt, Oasist, Elasticát, Prodigyt, Supergrasst, Stone Rosest. Angolul, majd később a német VIVA-n németül tanulni se volt hülyeség. Eine Insel mit zwei Bergen, Mola Adebisi - ilyen nem lééétezik, hogy egy néger németül tudjon beszélni, ráadásul értelmesen! Nézd már, jegyezd jól meg. Ki tudja, látsz-e még ilyet.

Nosztalgia? Engem még az se nagyon fog el. Visszanézve szánalmas egy program volt hónapokon, éveken át ülni a zenetévé előtt a legszebb időben, venni a Bravót először havonta, majd kéthetente, Popcornt az óriásposzterrel, kivágható szövegkönyvekkel - a saját választást, interaktivitást a mai lehetőségekhez mérten teljesen mellőzve, kiszolgáltatva magunkat a szerkesztőknek-reklámszakembereknek. Na jó, volt "levelezőpartnert keres", meg a "Szex, szerelem, gyengédség" legendás hülyeségei. A Juventus budapesti indulásakor vertem a fejem a falba, hogy nincs telefonunk, mert a sok gyökér tizedszerre se találta ki a betelefonálós játékban, hogy a Nem tetszem neked c. számot az 5let (jee, Csabankó Miki, a későbbi Happy Gang-es Vitamin meg a kozmixos Hozsó) adja elő, és nem a Bonanza, nem Ákos, nem a Mohó Sapiens, nem a Depeche Mode... jó, nekik nem jutott Fábián Tibor - de akkor is.

Magyar Bravóban Beverly Hills 90210 meg Shannen Doherty? Mi közünk hozzá, ment valahol akkoriban itthon? Nem, de azért a sztárpletykákat meg a matricákat megkaptuk mi is. Csúcs volt az egyik bravós újságírógyerek bemutatkozása: “Mostanában kedvencem a 2 Unlimited, de hát úgy változik ez nálam, ahogy a slágerlisták is változnak - gondolom, nálatok sincs ez másképp. Imádom a pizzát, ha tud valaki egy menő pizzériát, ossza meg velem” ... 

 Egyszóval: Jó, hogy vége a 90-as éveknek / És nem jön újra el... 

Ui.: De a kazetták még megvannak, max. rájuk vettem a Halál ezer arcát vagy a Mathilde illatát.