A., újabban kedvenc olvasói posztjaim alkotója (Háromnevű ember, Pecás) ismét egy eddig kitárgyalatlan embertípust pécézett ki magának, akit a megszokott nyers stílusban tesz helyre.

A fotós (férfi):

 

Egyszerűen a legtaszítóbb típusok egyike, maga a tapintatlanság szobra. Persze nyilván nem minden fotós ilyen, mint ahogy nem minden taxis lehúzós tolvaj, és nem minden rendőr korrupt vagy esetleg szadista.

Szóval a tárgyalt típus a régivágású idősebb 50-es fotós a pofátlanabbik, vásári fajtából. Bármilyen rendezvényen jelenjen is meg, legyen az esküvő, temetés, újévi koncert vagy csak Nobeldíj-kiosztó, mindenhol a retkes, elzsírosodott, általában drapp, (néha bőr) fotósmellényében van, borostásan, a kitaposott sportcipőjében, koszos farmergatyában.

Neki szabad, ő melózik. Koncert közben tekergeti a gépet, zajong, elemet cserél, ami még be is van csomagolva, mert az előbb vette a non-stopban. Szóval beáll az ember elé fotózni, jön-megy az első sorban, végzi a dolgát, és közben körüllengi valami talán valós, talán csak a megjelenéséből és a viselkedéséből áradó vélt, enyhén áporodott levegő a nagy hajtástól, a rohangászástól, mert kemény az élet, menni kell, csinálni kell bazmeg. Nincs megállás. Nyakamon a fiatalok.

Néha a mobilja is megszólal, és néha még fel is veszi. "... Ja, ja, jóvan. Megcsinálom a Zeneakadémiát, azt megyek is. 10 perc. Hány szám?... Jó, csörgök, szeva." Amíg ott van valahol, nincs nyugta tőle senkinek. Esküvőn belevillant mindenkinek a pofájába, lefotózza a tányért is kajával együtt, de még a nyelőcsőbe is befotóz egy párat, addig követi az eseményeket, amíg el nem tűnik a kaja a gyomorban. Legszívesebben még a WC-re is a násznép után menne. De mielőtt lelép, még azért eszik is egy kicsit, meg bedob egy-két-há ingyenkoktélt. Aztán, amikor eljön az “átadás”, attól a jó édes anyja őrizzen meg mindenkit: piros szemtől a teleszájjal zabáláson át az elbambult, félrészeg pofákig van ott minden, ami kell. A helyzet az, hogy az ügyfél a végén - főleg, ha csak egy kicsit is jobb ízléssel verte meg az élet – csak ritkán elégedett az ilyen nagyüzemi lagzis vásári falunapi fotósokkal. Drága a szolgáltatás, viszont rossz is egyúttal. A végén mindenki azt konstatálja magában, hogy "ilyen szar fotókat én is tudtam volna csinálni."

A vásári fotós alfaja a videós, aki nem zajong, nem járkál annyit, megjelenését tekintve valamivel jobban ad magára, nem borostás, nincs bőrmellénye sem, és nem is olyan tapintatlan, mint a fotós. Előre kiválaszt magának 3-4 shooting pointot a teremben, és a rendezvény alatt azokat végigjárva onnan nyomatja a show-bizniszt. Ő hamarabb le tud lépni, mert végig azért mégsem filmezhet. Tőle nyugodtan be lehet állni, kétpofára zabálni, mert olyankor már rég nincs ott. Olyankor ő már a házipornó-forgatáson van. Szigorúan csak kazettára, amitől természetesen még a helyszínen jutányos áron örökre megválik + ÁFA és feltétlen diszkréció. Úriemberek vagyunk.

A tévés stábok kamera mögötti alakjairól hasonló "jókat" tudnék csak hozzátenni - priceless, ahogy állófogadásokon beállnak csipegetni a taxisfarmerjukban.