Az elmúlt hónapok legelkötelezettebb és legaktívabb olvasója, El Topo a Rendőr barátnő félelmetes alakja után egy sokkal szerethetőbb hölgyről mesél nekünk egyfajta dizájncenter keretében:

Nagyanyám, a trafikos

A sztorit a posványos 70-es évektől tudom prezentálni, mivel onnantól voltam részese, ’69-es születésű lévén. Az elkövetkezendő mintegy 20 évben a családunk egyik központi és minden tekintetben megkerülhetetlen eleme volt a trafik és gazdája: nagyanyám, a trafikos.

Akkoriban, ha nem az óvodában tettem tönkre a felügyeletemmel megbízottak életét, magam is a trafikban töltöttem az időt, általában a pult mögött, vagy a nyilvános telefon alá elhelyezett alacsony asztalon állva. Utóbbi egyébként ülőalkalmatosságként funkcionált többnyire, mert szinte mindig ült rajta valaki. Általában nem is egyedül.

Az üzlet egyik legfontosabb tulajdonsága a földrajzi elhelyezkedése volt: A Thököly úton, közvetlenül a Keleti Pályaudvar mögött. Aki emlékszik, az emlékszik - ennek azért volt nagy jelentősége, mert az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport legénysége és tiszti állománya ide érkezett és innen indult haza. Az üzletmenet egyik alappillérét a ruszkik képezték.

Lássuk csak, mit lehetett nekik eladni!

Talán azzal kezdeném, amire a legbüszkébb vagyok: a kacsintgatós brifkót a nagyanyám találta fel. Bizonyára sokan láttatok már olyan képet, amit ha mozgatunk, akkor változik a kép rajta. Nagyanyám egy jugoszláv csempésztől rendszeresen vett ilyeneket. Általában jó rusnya, alaposan kifestett kreol csajok voltak rajta, nagy virággal a hajban. Ha megbillentettük, kacsintott. Ezek a képek magukban is jól fogytak, de dömpingcikké akkor váltak, mikor nagymutter egy zseniális ötlettől áthatva legyártatott párszáz darab fautánzatú szkáj levéltárcát, átlátszó tasakkal a fedelén. A csajokat aztán beledugtuk a tárcákba, és másnap megrohanta a trafikot a komplett Vörös Hadsereg. És ezt nem képletesen kell érteni. Innentől kezdve a forgalom alulról volt korlátos és csak az szabott határt, hogy a jugó csempész mennyi képet tudott hozni. Emlékszem, mert ott voltam, amikor egy álmos téli délután négy BAЙ feliratú, erősen szirénázó GAZ zárta le a Thököly utat, majd kisvártatva fekete csajka hozott egy valódi generálist. Az illetőnek annyi kitüntetése volt, mint a világ összes többi hadseregének összesen és ünnepélyes keretek közt vásárolt tíz darab brifkót.

Na de ne ragadjunk le itt! Lehetett ott kapni egyéb finomságokat is.

Volt pisilős kisfiú. Ez egy műanyag figura volt, aminek ha lehúzta az ember a rövidnadrágját, akkor egy elmés szerkezet segítségével vízsugarat eresztett. A szockó penészes légkörére jellemző, hogy valódi pöcse nem volt, csak valami csökevény.

Volt szomjas kacsa, üvegből. Cigarettakínálók nagy választékban! A madaras egy fiókból vette elő a cigit, a szamár a fülének az előrehajtására a fenekéből nyomta ki.

Bólogatós kutyák mindenféle fajtából, szivacs dobókocka. Volt tikitaki, ami forró áru volt, mert mindig betiltották. Ez úgy volt, hogy a legnagyobb titokban kellett gyártatni párezer darabot aztán három nap alatt eladni az összeset. Mire a hatóság magához tért, már egy darab sem volt.

Budapestes szatyor! Ez piros és fekete szkájból volt, rányomva arannyal a Parlament és félkörben BUDAPEST felirat. Télen az olajkályha mellett kellett tartani, mert +5 fok alatt tört.

A tömegcikkeket turbósítottuk is a vitézurak számára. Ez úgy ment, hogy a nagymutter vett a postán párszáz budapestes képeslapot. Olyat, amin négy képkocka ábrázolta a főváros nevezetességeit. Halászbástya, Parlament, Hősök tere, Operaház. Ezeket ollóval szétvagdostuk, majd Technokol Rapid segítségével ráapplikáltuk a cigarettakínálók fedelére. Baromi ronda volt és büdös, de vették, mint a friss bucit.

A szentségtelenül ronda napszemüvegeket úgy pimpeltük, hogy az üres Marlborós kartonokról kivágtuk a feliratot és ugyancsak Technokollal a lencse sarkába biggyesztettük.

Apropó: Marlboro! A nagyanyámnál a legsötétebb hetvenes években is bármikor lehetett venni Marlborot, Camelt meg Dunhillt. Na mondjuk nem mindenkinek… A külföldre járó sportolók és művészek ugyanis nagyanyámnál szabadultak meg valutakészletüktől. Így aztán nem is volt csoda, hogy a jelentéktelen külsejű és kicsi üzletben gyakran összefutott három-négy olimpiai arany egy-két Kossuth díjjal.

Az egésznek a közepén persze nagyanyám volt, aki utolérhetetlen kedvességgel várta kedves vásárlóit:

 

-Zdrasztvujtye! Pazsalszta? Na menj picsába kisfiam, segyeszádvoszem. Ne tapogasd, fizesd ki és eredj haza szépen maty rógyinához!

 

A fiúk pedig fizettek, mint a köles és büszkén csillogó szemekkel, megpakolt cekkerekkel szálltak fel a vonatra.

Kurvára sajnálnám, ha kimaradt volna az életemből ez a rész.

 

Akinek szimpatikus lett Topo bácsi nagymamája, az fáradjon át ide a húgunkhoz, és olvasson még többet a másik nagyiról, a virulens néniről.

És akinek bejött Pecséttörő / Szocio Pata pénteki ajánlott posztja, az nézzen át ide a Duna tévésért meg Réz András / Müller Péter beszélgetéséért is...

Holnap hajnaltól pedig mindenkit sok-sok szeretettel várok vissza, mert eddigi zászlóshajó-posztom következik Panelkarácsony Nagyiéknál 1991 címmel. Vajon miről szólhat..?