Szeretjük a szűkebb rétegeknek szóló szakmai posztokat - ilyen ez a mai, igazi szombatra való is Sulacus Maple kútfőjéből. Várjuk a hozzáértőket.

A modoros dobos

Essünk túl most azokon a közhelyeken, hogy „a dobos a zenész legjobb barátja”, meg hogy „ a dobos már nem közönség, de még nem zenész”, valamint azon is, hogy a dobos szerencsés helyzetben van, mert ő nézheti legközelebbről (a színpadról) a koncertet.

Általában:

A dobos valóban külön alfaja a zenészeknek. A melodikus hangszeren játszókkal ellentétben nem kell bajlódnia a zeneelméleti alapokkal (szolfézs), a kezdeti lépések megtételéhez sincs szükség komolyabb beruházásra, megteszi a kötőtű, fakanál, vagy bármely, a dobverőt helyettesítő eszköz - illetve dobfelszerelés gyanánt egy puff, vagy kellően nagyot durranó kispárna is. Ez később a visszájára fordul, mert valójában az egyik legkomolyabb és folyamatos befektetést igénylő hangszer. A cintányérok repednek, a dobverő törik, a bőrök elhasználódnak, az állványok elkopnak, és még ezer ismeretlen, a semmiből felbukkanó pluszkiadás keseríti a dobosok sanyarú életét.

Hogyan lesz valakiből dobos? Az inspiráció sokféle lehet. Ezek között első helyen az iskolai (garázs) zenekar szempontjából a legfontosabb a csajozás. A dobos menő csávó, nem egy darab száraz fával a nyakában vonaglik a színpadon, nem is egy billentyűzethez láncolva bólogat és nem is a mikrofonállvánnyal táncol a színpadon, hanem vizuálisan is látványosan teszi a dolgát, erőt sugároz, már-már férfiasan kemény munkát végez a színpad hátsó részében. Külön tragédiája a sorsnak, hogy általában valaki mindig kitakarja (legtöbbször az énekes), de hallani azért lehet.

A másik lehetőség, hogy éppen egy dobos hiányzik a zenekarból, és az éppen semmilyen hangszeren nem, vagy csak nagyon rosszul játszó haver, osztálytárs, ugrik be a szerepre mondván, hogy „majd elcsörömpöl valamit, nem baj, csak jó hangos legyen”.

A harmadik variáció, hogy maga a dobos alapít zenekart, de ez gyakorlatilag a fehér holló kategória.

A dobost általában szeretik a lányok, nem úgy a zenekar tagjai, akik szerint a dobos kész istencsapása. A felszerelés szállítása plusz egy autót igényel, koncert előtt összerakni, aztán szétszedni a cuccot szintén komoly időbe telik (buli utáni sörözés kezdetének elhúzódása). Nem beszélve arról a tényről, hogy a dobfelszerelésen nincs potméter, általában ugyanolyan hangerőn jön az áldás hátulról, tehát mindenkinek hozzá kell igazodni. Ez többnyire abban nyilvánul meg, hogy mindenki hangosnak találja, ezért mindenki feljebb csavarja a potit. Ennek viszont az a következménye, hogy a dobos nem hallja magát, tehát még hangosabban dobol. Ambivalencia-konfliktus.

Miután így kiveséztük a dobos evolúcióját, térjünk át néhány archetípusra:

Az örök lúzer:

Ez az alfaj gyakorlatilag semmilyen zenekarban nem állná meg a helyét (nem is játszik), pontatlan, koordinációs zavarokkal küzd, a négy végtagos függetlenítést nem ismeri, dobtanárt soha nem látott („majd én megtanulom kottából, nem kell nekem tanár!”). Viszont lelkes. Legtöbbször otthon „gyakorol”, egy-egy bennfentesnek isteni adományként talán bemutatja, hogy hogy „vette le” Chad Smith szólamát az RHCP-ből, akik többnyire elismerően bólogatnak, mert fogalmuk sincs a dobolásról. Az egyedülgyakorlásnak aztán az lesz a vége, hogy rettenetesen rossz technikák idegződnek be és a nehezebb részeket nagyvonalúan átugorja, gyakorlatilag az egész dobolása két-három pontatlanul, dinamika nélkül hozott sémára épül. Fejlődni nem tud, minden egyes újabb ritmikai képlet lejátszása földöntúli boldogságot eredményez nála. Nem ritka, hogy tükörben, vagy a vitrin üvegajtaján kontrollálja azt, hogy kellően esztétikusan üti-e a cuccot. A lúzerség folyománya, hogy már dobszólót is játszik (csak úgy magának), ami gyakorlatilag abból áll, hogy minél gyorsabban, minél több dobot, cintányért eltaláljon. A legmegátalkodottabbak ezt a Youtube-ra is felteszik, majd az esetleges fanyalgókat több nicken leugatják („csináld utána bazmeg!” „Jó lesz ez, tényleg ügyes vagy, nem értem a nyivákolókat”). A hangszere többnyire ezeréves szedett-vedett (jobb esetben valami alsókategóriás) cuccból áll, viszont az úgy szól szerinte, hogy Borlai Gergő dobja csak jelenthetne neki. Lelkes látogatója az összes dobos-portálnak, ahol többnyire azzal tűnik ki, hogy valakinek a felszerelését, helyesírását, vagy a zenei ízlését fikázza. Ha itt összeakad olyannal, aki ellent mer mondani neki, vagy beégeti valamivel, akkor sértődötten elvonul, másnap kezdi elölről. Az örök lúzer pozitívuma a kitartás, zene és a hangszer szeretete.

A nagyarc:

A legirritálóbb és legrosszabb alfaj. Képességei (legfeljebb közepesek) messze nincsenek arányban a felszerelése minőségével. Többnyire felsőkatos cuccon játszik olyan cintányérerdővel, hogy azt még Donászy Tipcsi is megirigyelhetné. Megütni nem szokta őket, csak a két crasht (vagy amit eltalál), meg esetleg a ride-ot, viszont jól mutat a színpadon. Minimum nyolc tam, kolomp, splash-erdő (ha van még szabad hely valahol), két kínai minimum, octoban, gong, meg ezerféle kütyü. A cucc alapból karámmal van szerelve (nem állványokkal). Fél nap, amíg összerakja, negyed nap, amíg leszedi. Elmondása szerint minden meghatározó zenésszel hányt már közösen (egy-két közös csaj is befigyelt), Solti Janika nem tudott már újat tanítani neki ezelőtt harminc évvel sem (Németh Gábor, Nesztor Iván, dettó), Kovács Gyula (Isten nyugosztalja) pedig csak egy dzsemborira volt hajlandó vele az első óráján, majd Gyula elkérte tőle a közös zenélésen elkövetett ritmikai képleteit, mert ő még ilyen izgalmas dolgokat nem is hallott (valójában páros lábbal rúgta ki, az első –és egyben utolsó- óra után, a kottát elvihette, azzal menőzik már húsz éve).

A zenekarban szerinte ő a legfontosabb ember. Ez gyakran azzal függ össze, hogy neki van a legtöbb pénze. Ennek az a folyománya, hogy a próbahelyet ő bérli, az utazásokat, fellépéseket ő szervezi. Kártékony alfaj, több igazi zenésznek elvette már a kedvét a zenéléstől. Ha lelkes és igazi szívember, akkor viszont aranyat ér.

A zseni

Az úgy van, hogy a „zseni” üdítő színfolt. Nagyon kevés van belőle. A dobos-pályafutás voltaképpen az anyaméhben kezdődik nála. Az anyai szívhangokat 70-90- bpm-mel a születés után is metronóm pontossággal hozza. Kilenc hónap elég ahhoz, hogy mértani pontossággal belője a lüktetést. Miután világra jön, számára a ritmus pontos tartása nem kényszer, hanem természetes dolog. Minden végtagját mindentől (és egymástól függetlenül is) használni tudja. 3 éves korában már bármilyen csörömpölhető eszközön ritmusokat üt, később ez elfajul. A szülők először klasszikus zenére szeretnék tanítani, ami hellyel-közzel megy is, mert a „zseni” muzikális. Ám egyszer csak széttöri a korlátokat, fittyet hány minden hegedűs nyekergésre, öregszagú zongoratanárnőre, mert megérinti a „rákenroll”. Alapból mennek neki a ritmikai képletek, és innentől kezdődik a nyifogás a szülőknek, hogy ő inkább mégsem zongorát, hanem inkább dobot szeretne tanulni.

A szülők megrettennek, de elismerik, hogy tehetséges a gyerek. Beiratják egy dobtanárhoz. A tanár kb. 2-3 év múlva már nem tud újat tanítani, technikailag a tanítvány tökéletes, ekkor összeveszik a tanárral. Mindenki el.

A tanítvány ezt követően a maga útját járja. 18 éves korára olyan zseni lesz, akit már bárki szívesen lát a bandájában. Virgázik még jó nagyokat egy-egy zenében, de már kezd letisztulni. Mindenkit túl akar játszani, ez nem helyes. Zenekarról zenekarra vándorol, mindenkivel összeveszik, de azért szeretik, mert alapból nem gonosz, csak amolyan önkifejező. Minden hangszerhez ért egy kicsit, nem ritka, hogy a dob mellett basszusgitározni tanul, esetleg billentyűzni, mert muzikális alkat. A zenét érti, olvassa, hallja. Ritka alfaj, becsüljük meg!

A nagyképűség és az alázás áll tőle a legtávolabb.

Előny: van kire felnézni az új dobospalántáknak, élmény hallgatni őket, hihetetlen motivációt jelentenek

Hátrány: szembesülnek a dobospalánták azzal, hogy van aki erre született és akkor sem tudnák ezt leütni, ha három lábuk és négy kezük lenne.