A világ tényleg igazságtalan velünk, férfiakkal szemben. Légy sikeres, légy gazdag, határozott, okos, ravasz, magas, erős, jóképű, erős - légy támasza a nőknek, a gyerekeknek. Tökéletes szerető, apa, pszichológus, szerető és szerelő. A férfi élete másról sem szól, csak arról, hogy törd az utat és vezess. Ha egy nő vagy egy gyerek sír, az természetes. A férfiak viszont nem sírhatnak.

Hányszor halljuk nőktől, hogy nem is szeretsz, csak a sex miatt kellek? Hogy csak a testemért szeretnek?

Hát, kedves Hölgyek - bizony nem tisztességes ezeket a gondokat magatoknak kisajátítanotok.

Engem vajon nem bánthatnak dolgok? Én nem lehetek lelkizős típus? Próbáltatok már abba belegondolni, hogy egy Férfinek mennyi mindenen járhat az agya esténként?

Most meglepődtetek, ugye?

Tudjátok, hányszor megfordul a fejemben, hogy valóban, szívből szeretnek-e a nők, vagy csak a testem kell nekik? Hogy nem a személyiségem fogta meg őket igazán, hanem a leszálkásított, bivalyerős izmaim; a napbarnította arcomból kivillanó azúrkék szemek; a kiszőkült fodrok; a hatalmas, többlövetű, gyönyörű, nagymakkú péniszem, és hogy akárhányszor eljuttatom őket a csúcsra? Hogy nem azért olyan ragaszkodóak, mert lelkileg-érzelmileg is kötődnek hozzám, hanem esetleg imponál nekik az az élet, amit én biztosítok számukra a márkás, tündibündi kisautókkal, fitneszbérlettel, kutyakozmetikával, havi költőpénzzel, egzotikus utakkal, programokkal, bejárónővel? Hogy csak egy dolguk van: szépek legyenek és szeressenek?

Szerintetek sosem izgulok azon, hogy nem a valódi tudásomért ismernek el, nem a nagyszerű elmémért rajonganak, hanem csak mert neves, nyugati egyetemeken szerzett mester- és MBA-diplomákkal és címekkel rendelkezem? Hogy csak azért, mert a szüleim befolyásos, vagyonos emberek, nem tudtam volna saját erőből és képességeim alapján elvégezni ezeket az iskolákat, akár munka mellett? Miért kell nekem mindig kettőzött erővel bizonyítanom, hogy igenis megállom a helyem a világban? Hogy a hírnév, a minisztériumi állás, a teltházas koncertek és kiállítások a család kapcsolati hálója és tőkéje nélkül is mind összejött volna?

Ez annyira kisstílű és igazságtalan.

Miért vagyok csupán azért megbélyegezve, mert számomra mindez adott?

Szerintetek nem hánykolódom esténként azon tépelődve, hogy a barátaim tényleg a barátaim? Hogy akkor is őszintének tűnne esténként a nevetésük, akkor is én lennék-e a társaság közepe, amikor nem én állom a számlát, a bulikat, a helyszínt, a kaját, a műsort, a lányokat? Hogy valóban kedvelnek, és nem tartanak-e tőlem, amikor egy-két ellenem fordulót diszkréten eltüntetek? Mosolyognak, veregetik a vállamat, átölelnek, keresnek, minden - de azért ott bujkál bennem a kisördög, hogy valahol mélyen azért félnek tőlem, vagy esetleg csak érdekek vezérlik. Hogy megbízást, kapcsolatot, pozíciót szerzek nekik.

Az emberek csak a pénzt, a sikert látják, meg a felszínt. De nem is sejtik, mennyi munka, mennyi felelősség, mennyi verejték és milyen teljesítmény van mindez mögött.

Nem kívánom senkinek ezt az érzést.

Vajon akkor is szeretnének, ha kicsi lennék, kövér, csúnya, ápolatlan, szegény, sikertelen, buta, izzadós? Ha nem lenne semmim? Vajon akkor is bomolnának utánam a nők, ha kicsi lenne a péniszem, és alig állna fel, és egy percig bírnám és nem nyalnék?

Kétlem.

Mert az emberek ilyenek. Érdekemberek. Pedig nekünk is van lelkünk, mi is vágyunk a szeretetre, az őszinte elismerésre, az igaz szerelemre. Igen, mi: erős, sikeres, dúsgazdag férfiak.