Unicefes képek, bombayi koldusok, kairói kriptalakások, brazil favellák, hétesi gyermeksírás?

Nekem más a szegénység. Olyan 88-89 tájékán mondta az akkori osztályfőnökünk, hogy Magyarországon már nincs szegény gyerek, mindenki jómódú. És persze ugyanúgy kész ténynek vettük ezt is, ahogy azt is, hogy mindenkinek csak egy barátja lehet, a többi csak játszópajtás. És akkor óra után sajnos meg kellett mondani a Hodensäuger Iminek a szünetben, hogy ő csak játszópajtás, mert a barátod az akkor az István. Meg a többieké is.

Igen, más gyerek örülne, ha ilyen ruhákat meg ilyen játékokat kapna, meg ilyeneket ehetne, csak te válogatsz folyton! Igen? Ki az a más gyerek? Nem sok ilyet láttam. Inkább csak azt, hogy mindenkinek jobban megy. Nem tetszik az Adiads-cipő? Akkor járjon mezitláb.

De azért megszoktuk azt, hogy nincs, és azt, hogy nem. Beletörődtünk: közértben, bevásárláskor. -Anyu, veszünk ilyet? -Nem. -És ilyet? -Azt sem. És a gyerek nem csak feltétlenül hülyeségekért hisztizik - esetleg egy Aranka pudingot szeretett volna csupán, de nem. Lehet, hogy nevelési célzattal, de inkább csak csóróságból. És akkor kezdődik az örök vitázás, hogy de nekem kell, de nekünk nincs annyi, és miért nem, amikor annak van, és valahogy nem látszik megoldottnak a helyzet. Varázsolom én a pénzt? Lopom én a pénzt? Szarom én a pénzt? Majd ha ötösöm lesz a lottón (ezt sokáig valós, teljesíthető ígéretnek hittük). Csekonics báró, toronyórát aranylánccal. És ha a nénikémnek kereke lenne és csöngetne, akkor ő lenne a villamos.

Milyen jó ennek meg annak a gyereknek, mert neki nincsenek testvérei, így mindent ő kap! Kis seftes osztálytárs már tízévesen azt számolgatja, hogy hány lakást fog örökölni mint egyetlen unoka. Na, ezt is jól elbasztuk. Csak mi vagyunk hárman, első unokatestvérek majdnem húszan. Ebből még a spejz se lesz az enyém, Mama, ne halj meg! Talán máshogy kell majd lakáshoz jutnunk, mondjuk dolgozni és gyűjteni? Vagy lottózni.

Aztán megszokjuk, hogy nagycsaládosok, szegények vagyunk - nekünk más, minket meg kell érteni, minket sajnálni kell, nekünk jár. Kedvezményes étkeztetés. Féláron, ingyenesen. Egyszer valaki beszólt sziszegve olyan hatodikban, hogy ingyenélő. Nem lett népszerű az észosztó. Muter írja a kérvényeket, teljesen normálisnak gondoljuk ezt évekig. Kérvény a beiskolázáshoz, a tankönyvcsomaghoz (az anyagfüggő társadalom eredendő bűne), családtámogatás, pályázat, és igen: segély. Táborozás semmi - talán egyszer jelentkeztünk valami táborba a Tátrába, Muter előtte egy hónappal lemondja, vihetem az üzenőfüzetet: "nem fér bele a család költségvetésébe". Annyira nem bánjuk, vagy mégis? Nem is tudjuk, hogy milyen. Osztálytársak síelni járnak, én az életemben nem voltam azóta se. Olaszország, Lido di Jesolo, Izrael, Tunézia, Görögország - csak képeslapon. Bécsbe kijutunk valamelyik november 7-én Faterékkal, osztrák bácsi ad csak úgy pár schillinget az utcán. Köszönd meg, Tibike! Dánke. A sajtburger ízlett belőle, a mai napig szégyellem magam, ha visszagondolok.

Értéktelen, szar kaják. Rántás, habarás, főzelék, párizsi. A tejbegríz (sőt: kukoricagríz), ahogy a szélén kezded el szépen, csigavonalban a közepe felé haladva kanalazni, mert ott már nem olyan forró - meg olyan rendesen kell haladni, nem szabad összeturkálni meg keverni a kakaóporral. Spenót, sóska, tökfőzelék, szójakocka. Utáltuk akkor és azóta is - menzán, otthon, akárhol. Barátfüle, nudli, mákostészta, faszom alma meg a többi. Soha többé nem akarom látni. Tízóraira szikkadt, szétesős két szelet kenyér közé margarinos parizer - beleragadt szalvétadarabkák, unottan nyeled le azt is. Gépsonka szinte csak ünnepnapon. Az édesség ritkaság. A Milka még a rendszerváltás után is kuriózum marad, de a többiből is bántóan kevés jut, szinte csak alkalmakkor. Megtanuljuk beosztani: mindennap egy kocka. Széltében tördeljük le a rövidebb oszlopokat, és úgy haladunk kockánként. Amikor a reklámban valamelyik faszszopó gyerek úgy harap bele az egész tábla csokiba, mintha csak valami Sport szelet lenne, megáll bennünk az ütő. A gyorsétel, a McDonald's-ozás ünnepnap. A City Grill-es hamburger habszivacs-dobozát, a papírpoharat és a szívószálat hónapokig őrizgetjük - de nem csak mi! Valamikor még 17 Ft volt egy hot dog a Skála oldalsó büféjében, volt 15 forintunk, de találtunk még hozzá kettőt. Elmentünk, megvettük, és Gyurival hazafelé megfeleztük. Ünnep. Mint valakinek mindennap karácsony van, mert ki tudja fizetni az iskolabüfében a 22 forintot a melegszendvicsre. Mennyei étel! Szép nagy karéj kenyér, sonka/párizsi, sajt, kecsöp-mustár. Mi nem tudjuk kifizetni, csak nagyon-nagyon ritkán. Ha mondjuk Irénke ad zsebpénznek egy barnahasú Rákóczit, mert jött látogatni. Mamáékhoz is jó járni, mert akkor télszalámis kenyér van.

Értsd meg Tibike, hogy nekünk nincs annyi pénzünk. Apád ennyit keres, én ennyit - máshogy nem jövünk ki. És valahogy fortyog benned a tehetetlen düh, hogy ez nem igazság, és miért, és hogy ha te egyszer felnőtt leszel, és lesz gyereked, akkor neked több pénzed lesz, és többet adsz nekik - másfelől egyre kevésbé tudod elfogadni, hogy az ember szegénynek születik, és az is marad. Korábban a "gazdag" az olyan valami megfoghatatlan, távoli dolog volt, ami valami tök más, és ne is vágyakozzunk, mert ez az egyszeri embernek nem adatik meg. Gazdag, mármint nyugati kocsija van meg családi háza. Szülők, ismerősök, rokonok beszélgetéseit tátott szájjal hallgatva a gazdag ismerősökről (akik éppen nincsenek ott), és hogy mekkora patkányok, és hogy lopták-csalták a pénzt, azért van nekik, és a kutya is oda szarik, ahol már úgyis van. -Mert örülnél, ha Apád késő estig dolgozna és alig látnátok, csak hogy kicsit több pénzünk legyen, és meg tudjuk neked venni az akármit? -Igen.

Amikor a kilós ruhavásáron lőtt Adidas vagy akármilyen cuccnak kurvára örülsz, és évekig hordod, mert nincs más, még ha két számmal is nagyobb, és lóg rajtad - mindegy, lezser a divat. Haverokat felhívni ég a fejed, nőket felejtsd el. És csak egyre nehezebb a helyzet. Munkanélkülivé vált Fater leül veled beszélni, mint férfi a férfival, vagy már 15 éves, és bizony megmondja nektek, hogy ebben a hónapban korogni fog a gyomrotok is néha. Kösz, szép kilátások. Alkalmi munkák, gyerekek is besegítenek. És a hónap végén tényleg a te perselyedből csúsztatjátok ki a locsolásra-akármire kapott fémpénzt a kenyérvágó késsel, hogy legyen a családnak kajára vagy bármire. Boldog 90-es évek! Akkor minden jobb volt.

Aztán hirtelen mégis lesz pénzed, mert dolgozol, aztán tanulsz, és megint dolgozol, és elkezded hirtelen bepótolni mindazt, ami korábban kimaradt - igen, a jól ismert tárgyak már megint. Feleslegesnek tűnhet, de leszarod. Akkor jólesett, akkor ez kellett, most már nem ez kell. Viheti bárki, változnak az igények, változik a boldogságigény. Érdekes, van itt pénz meg munka, csak olyan szakmát kell választani. Vagy még olyanabbat.  És áldozni, befektetni: ingyen dolgozni, túlórázni, külföldre menni. És aztán még több a pénz, és egyre kevesebb a szabadidőd, és már nincs mire elkölteni. És akkor jutsz el oda, hogy rendben - akkor most legyen inkább havi 1-200 ezer bruttóval kevesebb, de a nyolc óra az legfeljebb kilenc legyen, a hétvége pedig hétvége.

Meg lehet élni itthon? Meg. Amíg egy doboz cigi árából bőven jól lehet lakni.

Jó szegénynek lenni? Nem, de jó lecke. Egyszer mindenkinek az életben szegénynek kéne lennie legalább egy fél évig.

Meg akarunk adni mindent majd a gyerekünknek, hogy neki könnyebb legyen? Nem, tanulja csak meg szépen a kisköcsög, mi a munka!