Dematerializált. Borzasztóan nehéz szó (többször is ki kell szótagolnom, mielőtt leírom vagy kimondom: de-ma-te-ri-a-li-zált) - és még nehezebb ember sokak szerint, pedig minden tettét és megnyilvánulását a totális józanság, korszerűség és racionalitás uralja. Mods and rockers, hippik, depesesek, szkinhedek, metálosok, yuppie-k, hipszterek - ennek mind vége. Az öltözködés, zenei stílus, politikai hovatartozás lényegtelenné válnak - valami egészen más kerül előtérbe.

A Dematerializált Ember a valóban modern, XXI. századi ember. 2000 környékén, a fogyasztói társadalom hitére, a CD-gyűjteményekre, digitális képkeretekre és házimozi-rendszerekre épülő konjunktúra időszakában még talán senki nem sejtette, hogy pont a másik irányba haladunk, de az áldásos, tisztító hatású válság kicsit visszájára fordította a folyamatokat. Függetlenedik a tárgyaktól, státusszimbólumoktól, a társadalmi rétegektől, országoktól, nyelvektől, családtól, barátoktól. Illetve tőlük nem, de addigi - testközeli, rendszeresített - kapcsolatait virtuális szintre emeli.

Istentelen, sátánista individualistának tarthatják sokan (vö. Do What You Want és LaVeyan), de ez hülyeség. Talán nem a lokálkodás, a Nagyi meglocsolása, belvárosi szülinapozások, vagy a legújabb kis társaságbéli jövevény, Kurszán keresztelése a hétvégi programja, de a kötelékek maradnak, a kommunikáció is marad. Csak legfeljebb nem megy oda. Hiszen miért jártak össze az emberek mindig? Szerették egymást? Dehogyis. Unatkoztak, és ehhez jött némi lelkiismeret-furdalásba oltott kötelességtudat, megszokás. Ha nem megyek el, megsértődnek - meg ők se jönnek el az én hasonlóan felesleges rendezvényemre. Ilik ott lenni, illik udvariasan végighallgatni azt, hogy nálad sokkal butább, sikertelenebb - ám idősebb - emberek megmondják neked, hogyan kellene élned.

Mi az egész anyagtalanosodási folyamat mozgatórugója? Hatalmas okosságok jöhetnének ide: globalizáció, határok leomlása, világ kinyílása, internet - de valójában a fő oka a KARRIER, azaz a munka, az önmegvalósítás, a te saját fejlődésed.

Régebben mi volt? Leérettségizel, ha zseninek vagy nemesnek születsz, lediplomázol - aztán elmész a helyi hivatalba, gyárba, és nyugdíjig nyomod. Valamiért ezt kurvára vissza kell sírni. Az a bizonyos, általunk annyira szánt, direkt beszűkültnek és röghözkötöttnek nevelt Ratkó-generáció kiválóan idézi Juhász Gyula verseit, de nyelveket beszélni a magyaron kívül képtelen. És lehet irigykedni az egymást kiválóan értő, elvileg jobb EU-statisztikákkal rendelkezdő pánszlávokra, ők se lesznek attól világpolgárok vagy okosabbak, hogy oroszul  meg lengyelül értenek. Mérnök- és tanáremberek szégyenülnek meg a külföldi nyaralásokkor, mert nemhogy egy beszélgetésre, de egy alapmondat összeállítására is képtelenek idegen nyelven.

Szóval a munka mint az élet értelme. Ha esetleg valaki helyi pékségéből vagy autószerelő-műhelyéből szeretne meggazdagodni, önmegvalósítani, az a mai napig működőképes modell lehet. De mi van azzal, aki mást szeretne? Tanulni, fejlődni, anyagi-szellemi igényeit és növekedését állandóan biztosítani? Annak bizony néha menni kell. Néha meg jönnie. Nem tudhatja, hogy két, öt, nyolc éven belül hova szólítja a munkája, az igényei, a munkaadója - ami addigra valami teljesen más lehet, mint ma. És a pénz ezen a szinten már másodlagos.

Arra kell hát készülnie, hogy ő - ha úgy alakul - két órán belül össze tudja csomagolni azt, amije van és ami kellhet - mindent mást pedig majd megvesz, ha odaért. A többi marad a főbérlőnek, hiszen mindig is az övé volt, és öt év hasznos élettartama alatt lineárisan leírja. Ülőgarnitúra, kanapé, ágy, szekrény, hűtő, mosógép, kanalak, villák, poharak. Számottevő pénzt nem fektetünk tárgyakba, mert villámgyorsan értéktelenednek, kopnak, lehúznak - ez különösen vonatkozik az ingatlanra, mint nyomorult, kiszolgáltatott életünk leghatalmasabb béklyójára, amiről elhitették, hogy a legbiztosabb vagyontárgy, ami kell, amibe érdemes fektetni, amiből érdemes még-még venni és kiadni. Asszonyodra aggatott ékszerek, aranyfogak, stílbútor, csillár, műtárgyak, hagyaték? Senkinek nem kellenek. Mármint közülünk.

A Dematerializált Ember eladja a többszobás házát-lakását, kicsibe költözik. Felrakja cuccait a Vaterára, és őszintén rácsodálkozik, hogy a legszarabb könyvet meg használt pólót is megveszik, de még a tízéves, kontakthibás, külső DVD-író se rohad rá. Eljönnek érte, kifizetik, elképesztő. Mindenki jól jár - ott egy 2005-ös Ben Sherman-ing és egy márkás ruha olcsón, itt kétezer forint és egyre kevesebb kilónyi holmi. Persze ha van ideje ilyesmire. Ha nincs, beszórja az egészet a vöröskeresztes konténerbe vagy kirakja a ház előtti kuka mellé - tíz percen belül széthordanak mindent. Kocsi nincs, a zenét azóta megutálta. Ami még emlék volt, azt lefényképezi és szinkronizálja. /Józsi szerintem még azt sem, drága a tárhely./

Lecsupaszította ruhatárát, szétosztogatta hanghordozó-, filmgyűjteményét, könyvtárát. Mi maradt? Laptop, telefon (netezésre) meg a felhő (dokumentumjai már rég ott vannak, külső vinyót meg USB-sticket öt éve nem látott használatban) - egy REND ruha, minimális hivatalos papírok és fizetőeszközök (kártya), és az alapvető higiéniai csomag. Bár utóbbit is bárhol tudja pótolni. Nincs környezetszennyezés. Ugyanis nem elsősorban a hulladékot kell szelektíven kezelni, hanem meg kell akadályozni a hulladék keletkezését.

Kiszervezés. Az anyagtalan ember nem szeret foglalkozni semmivel, ami nem a munkája vagy a hobbija. Ügyintézés, vásárlás, felesleges programok. Kiadja másnak: intézd el. A megspórolt fáradság és idő: felbecsülhetetlen. Mire gyűjtse a pénzt? Új fürdőszobára, főzőszigetre, álmai hálószobájára? Nem. Inkább szolgáltatásokra, így idővel gazdagodik, amit fejlődésre, élményekre, pihenésre fordíthat. Pénze így is marad elég. Takarítónő, bejárónő, futárszolgálat, szerelő, szerelőintéző-ember, házmester, óraállások neten, mosoda. Otthoni készletek minimális szinten tartása tisztítószerből, élelmiszerből meg élvezeti cikkekből is. Nincs hely, nincs ideje FIFO-szerű készletgazdálkodásra meg leltárra. Ami kell, megveszi, majd egy héten belül elfogyasztja - a nagyobb tételek tárolását pedig megoldatja a megfelelő boltokban, hiszen az is plusztér, költség, kockázat.

A minden felesleges tárgytól való végső megszabadulás a tudatosan gyereket nem vállalás. Az anyagtalan ember csak kivételes esetben fogja neked elmondani, hiszen nem fogadnád el: a gyerek a legteljesebben szükségtelen tárgy, annak tökéletes definíciója, a végső határ.

A történelem során mindig volt értelme gyerekeket szülni, felnevelni. Társadalmak túlélése múlott azon, hogy megfelelő mennyiségű utód szülessen. A modern kor ezt is felülírta, mert tovább és teljesebben élünk. Megfelelő életmóddal, táplálkozással, pihenéssel, a féreg dohányzás teljes mellőzésével 65-70 éves emberek tökéletes szellemi és fizikai állapotban vannak már ma is.

Az anyagtalan ember nem látja a rációt, a logikát a gyerekvállalásban. Az a terved, hogy az utódod tart majd el vagy viszi tovább a sikeres vállalatbirodalmad? Megadod neki a szükséges elitoktatást, angol- és kínaitudást? Ebbe fekteted az életed a következő 20 évre, pihenés, sőt, egy szabadnap nélkül? Fejben számolgat, kalkulál, gondolkozik. Barátom, ez sehogy sem éri meg.

És hirtelen belényilall a felismerés: értéktelen életedből csak ennyi nyomot tudsz hagyni. Pároddal ezt látjátok megoldásnak, továbblépésnek: összeköt és talán minden jobb lesz. De inkább nem. 

Mi a tanulság? Azért dolgozz egy életen keresztül, hogy valakiket eltarts, akikre ráhagyod összegyűjtött kacatjaidat? Ne. Majd megoldják. 

Függetlenség, szabadság, mobilitás.

/Kösz, Nyelvész./