Az internet mára tényleg mindenkié, arccal-névvel. A személyiségek összefonódnak, a munkahelyi- magán- és internetes profilok egyre kevésbé válnak el egymástól, mindenki bejáratos mindenhova.

Szomorú jelenség, mondom elsőre (meg másodszorra is), de hát a tendencia ez, és a fejlődés ellen hiábavaló lenne bármit is tenni - a változásokat a sikeres ember pedig befogadja, átöleli. A változás lehetőség - és a bölcs ember nem menekül előle vagy próbálja kivédeni, mert elbukik.

Hogy ment régebben az úgynevezett trollkodás? Nem is volt szó szerinti trollkodás meg trollok: edzett fikanickek voltak, az internet - esetünkben a magyar internet - kellemes névtelenségébe takarózva. Mert úgy szoktuk meg még a hőskorban, hogy az internet az ilyen névtelen izé, ne add ki az adataidat, ne legyél leinformálható. Nicken az irc-n, a fórumokban - és persze a neten csak a társadalom értelmesebbje van jelen és aktív. A többi rádiót hallgat, tévézik, újságot olvas.

Aztán jött az iWiW meg a MyVIP, ahol először nyertünk fájó betekintést az általunk kevésbé ismert, lenézett rétegek mindennapjaiba, de ez még mindig egy elviselhető szint volt. Ezek bemutatkozó személyes oldalak voltak néhány válogatott pillanatfelvétellel meg hülye kommentárral; de olyan volt ez, mint egyfajta fényképalbum, ahol az ember még próbál jobb színben feltűnni, és kevésbé fárasztja sekélyes gondolataival, interakcióival ismeretségi körét. Idősebb korosztályok első megjelenése: dejó, már felnőttek, tanárok is regiszráltak, köszönjünk nekik! Amire büszke lehetsz: gyereked, autód.

A baj az ott kezdődött, hogy a buta néprétegek felfedezték maguknak a facebookot. Sajnos - bármennyire is szeretünk mindenkit - be kell látnunk, hogy az internet elterjedése nem feltétlenül tette okosabbá, tájékozottabbá, dörzsöltebbé az embereket, hanem inkább fordítva: egyszerűen hagyta, hogy a félművelt, illetve műveletlen társadalmi csoportok magukévá tegyék a magyar (és persze nemzetközi) háló nyilvánosságát, hogy mindennapos Mónika show-jukat új, még szélesebb közönség elé guríthassák.

És fájó, de családjaink ilyenek. Tudom, hogy persze a Modoros olvasóinak mind egyetemi tanárok, akadémiai doktorok a szülei-rokonai - de azért talán mégsem. Nem is az egyszerűséggel vagy a tudatlansággal van baj, hanem azzal, hogy ezek az emberek egy más időben és kultúrában szocializálódtak, és nem mérik fel a nyilvánosság terhét és felelősségének súlyát.

Közöttetek is van olyan, aki az okvetlenkedő, kotnyeleskedő, mindenbe hülyeségeket belekotyogó nagynéniket inkább jótékonyan tiltja és rejti? Aki az angol nyelvű, közérdekű üzeneted alá valami orbitális baromságot odaír, pl. hogy "fordicsd le légyszives"? Általános iskolai emlékek jönnek elő: mint amikor inkább nem akartad, hogy a gázosan kinéző, fogatlan rokonok eljöjjenek a ballagásodra, hiszen ezek ÉGETNEK téged, és tényleg. Nincs baj ezekkel az emberekkel, szeretjük őket meg minden, de hát nekik is megvan a maguk helye az életünkben (egy olyan rezervátumfélében), és ez nem feltétlenül ott van, ahova mondjuk angolul írunk, húsz országban élő ismerőseinknek.

Hogy volt régebben? Írtunk a blogra valami humorosnak gondoltat, felháborítónak szántat, kikerült a címlapra, jöttek a kommentek, mi mind röhögtünk. Mi változott? A hozzászólások továbbra is jönnek, de nem arctalan fikanickektől, hanem kőegyszerű Erzsikéktől, Laci bácsiktól, Károlynéktól meg Istvannektól. És bizony tényleg van olyan, aki még a nevét se tudja helyesen leírni. Sajnos ez így már nem annyira vicces. Jópofa egy ideig a helyesírni, központozni, lapos gondolataikat alig megfogalmazni képes emberek hozzászólásait olvasgatni - de amikor ezekhez a betűhalmazokhoz kép, név is társul, akkor az már ilyen szar érzés. Rákattintasz a hajcsavarós Julika-Imréné-Laszlo-Szabo profiljára, és fura hangulatban, pár percig átpörgeted értéktelen életének elmúlt hónapjait. Ez mind egy élet, egy sors, egy nagyon buta ember élete. Egész életében alig mozdult ki az utca-hivatal-Bécs-Horváthország négyszögből, de most hirtelen megnyílt előtte a világ, aki csak az ő meglátásaira kíváncsi. Már hogyne lenne kíváncsi, hiszen még válaszolnak is neki! Budapest vagy vidék (szinte mindegy), földgömbös státuszfrissítések, virágcsokros-pezsgős névnapi köszöntők, ízléstelen lakásbelsők, buta cikkek-posztok megosztása, középszerűség vagy szegénység, elborzasztóan hiábavaló élet sikertelen gyerekekkel, unokákkal. Akik nagy eséllyel nem lesznek sokkal okosabbak, mint a Nagymama meg a Nagypapa. -Nagyon szépen beszélt a drága Miniszterelnök Ur! -Rohadj meg, cigány bolseviktor !! És így sorakoznak egymás alatt az értékes gondolatok, érvelések. Az Öregekre érdemes odafigyelni, hatalmas élettapasztalat áll mögöttük, fontoljátok meg, hallgassatok rájuk!

Egy ilyet már leoltani sincs kedved, mert megsajnálod, hiszen az egész lénye hiábavaló. Ő úgy érzi, tett valami értelmeset (sőt, csak azt), végigdolgozta az életét, felnevelt x gyereket, de igazából nem lenne szegényebb nélküle az emberiség meg az ország szemernyit sem. Tulajdonképpen egész végig csak vitte a pénzt meg az erőforrásokat, a Nemzet szempontjából veszteséges a befektetés. A legtöbbnek sajnos még annyi se adatott meg, hogy legalább valami valódi értéket előállító gyereket neveljen fel - persze az esélyt meg lehet adni neki. És nem csak az idősebbek: korodbeliek, negyvenesek, ötvenesek. Egész életükben megszokták az egyirányú kommunikációt: Egri csillagok, Tüskevár, Szózat, Himnusz, másolt VHS, ügyeskedés, GMK - kocsmában, dohányfüstös családi összejöveteleken az elsutyorgott bölcsességek, nagy igazságok. És elgondolkodsz, hogy kb. harminc éve nem tanult semmi újat, megrekedt azon a szinten, amit az érettségivel hazavitt - és tűnődsz, hogy milyen világ az, ahol az ember képes évtizedeken keresztül nem használni az agyát, nem fejlődni, ahol 0 motivációja van arra, hogy bármi újat, mást, többet, jobbat csináljon. És úgy gondolod, hogy te ennél jobb vagy és jobb leszel. Ő is tuti azt gondolta harminc éve.

Visszatérve: de akár egyetemi professzorokról, a miáltalunk értelmiségnek kinevezett szintről is szó lehet itt. Mi viszi rá Magyarország elismert egyetemeinek tanárait, professzorait, hogy ezrek-tízezrek által olvasott blogok csoportjaiban arccal-névvel-titulussal személyeskedjenek, gyalázkodjanak? Ők úgy gondolják vajon, hogy a szólásszabadság azt jelenti, hogy idiótának, agyhalottnak bélyegezzük meg tanítványaink, kollégáink mondjuk felét - csak azért, mert mi másképp gondoljuk? Ezek az emberek nem tanulták meg évek-évtizedek alatt, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen NEM ILLIK? Vagy egyszerűen megszokták, hogy ha előadáson vagy órán valamit kimondanak, akkor azzal nem mer vitatkozni senki? Volt ezeknek valaha rendes munkahelye, dolgoznak ezek többfajta gondolkodású-származású emberrel egy helyen, egy csapatban? Hogy tudod pártatlanul, szakmailag értékelni azt a munkatársat, akinél azt látod egész nap, hogy nyilvánosan (pláne munkaidőben) orbánozik, gyurcsányozik, klubrádiózik, hírtévézik valami fórumban? Művészek, közszereplők, médiából ismert személyiségek - régi nagy kedvencek, és hirtelen primitív, hőzöngő barommá válnak, mert olvastak valami olyan hírt, ami nem tetszik nekik. És elvileg ők lennének a haza színe-virága, a fáklyahordozók, a Nemzet nagy fői - és mivel ennek a szintnek felelőssége van, ezért nekik meg kell mondani, mi a helyes irány. És jön a megmondóemberség, és annak nem értése, hogy a nyilvános személyeskedés és véleménynyilvánítás nem szólásszabadság, hanem emberi normák, viselkedés és kulturáltság kérdése. Amikor valaki felháborodik azon, hogy politikai okokból távolították el a munkahelyéről, holott csak esetleg képtelen volt disztingválni, és bunkó módon viselkedett - még ha az életben tartja is magát, online elszabadul.

Őszintén szólva én még azt se nagyon értem, mi visz rá egy olvasót arra, hogy mondjuk A munkahelyi kakilóembert lájkolja vagy kommentálja. Kicsit irigylem őket bátorságukért, szabadságukért.

Tehát: a változás lehetőség, a változást be kell fogadni és javunkra fordítani. Már csak azt kell kitalálnunk, hogy hogyan.