Gyerekkönyvek, gyerekmesék, gyerekversek, gyerekdalok - mi lehet a szerzők célcsoportja és célja? Természetesen gyermekek szórakoztatására szánják a gyermekek nyelvén, jó szándékkal. Legalábbis ezt feltételeznénk elsőre, de minél több emlék tör felszínre, annál több kétségünk támad.

Kihagyhatatlan az okos megmondás szülői részről, hogy az ő gyereke nem fog Pokémont nézni meg Tipi-tapi dínót hallgatni - jó kis Halász Jutkát meg Szaffit kap majd, régebben igazi jó mesék meg gyereklemezek voltak még... és hát persze azért ha belegondolunk, a Grimm-mesék, de még a magyar népmesék is csupa válogatott erőszakkal meg horrorral vannak tele - hát nem? Ez ilyen: régebben elmentek megnézni a karóbahúzást, ma megnézik a horrorfilmet. Bölcs gondolatok.

De mi most ennél sokkal alattomosabb eszközökre szeretnénk egy kicsit ráirányítani a figyelmet: az üvöltöző-váladékozó szörnyeknél és kiomló gyomroknál jóval nagyobb traumát okozhat pár rejtett üzenetekkel teli tripes meséskönyv, szépen belefészkelve magát a tudatalattiba. Egy életre beégő mondatok, képek, színek, hangulatok. Az író teljes tudatában volt-e cselekménye súlyának: azzal, hogy ő ezzel egész generációknak adhat örökre szóló útravalót, őket kísértő élményt? Ha igen, akkor feltehetően néhol kicsit rosszindulatú a szerző - ha nem, akkor pedig kinek szánta művét? Nézzünk pár klasszikus példát.

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el (1983)

Természetesen kétségem se fér hozzá, hogy a szerző hölgy ujjait íráskor is csak a jószándék vezérelte, de az illusztrációkkal együtt (Irsa Katalin) inkább valami nyomasztó álomciklus, hallucinogén utazások újraértelmezésének tűnik.

A tóban egy kiskacsa
elveszítette az anyukáját.
Hiába hápogott, nem hallották meg.
Fel akart repülni, visszapottyant.
Végre meglátta a mamáját,
de a hullámok elsodorták.
azt álmodtam, hogy felébredek,
és nézem: hátha ott úszol
a paplanomon.

Félelmek, mellőzés, sietség, időhiány - a gyilkos kapitalista, versengő élet már gyermekkorban is megkezdődik. A svéd gyerek magára marad, és magányában ilyeneken agyal - amit aztán bosszúból versbe is önt.

De hát mit várunk azoktól, akik Andersen-meséken nőttek fel..?

(...) A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál. (...)

 

/Andersen: A KIS GYUFAÁRUS LÁNY/

(...) Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.

Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.

A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.

 

/Hans Christian Andersen: A rendíthetetlen ólomkatona/