A 2009 nyári első részben leginkább a baráti társaságban és a rokonságban fellelhető ingyenélőket tárgyaltuk ki - őket általában havi, éves rendszerességgel kell elviselnünk, és kicselezésükre is viszonylag könnyedén ki lehet fejleszteni - alkalmazni - a megfelelő módszereket.

Ám van a Parazitának egy sokkal rosszabb ága: velük együtt kell élni, sokszor egy légtérben - megkerülhetetlenek. Nem sok választásunk van. Vagy eltűrjük őket éveken keresztül - ezzel valószínűsíthetően tartós egészségkárosodást okozva magunknak -, vagy ahogy lehet, menekülünk a karmánk elől. A harmadik opció az élősködő személy ártalmatlanítása, de ez sajnos nehezen megoldható törvénybe nem ütköző módon.

Lehet ő bárki: problémás lakótárs (csodás társbérletek!), szülő, nagyszülő, házastárs, testvér, gyerek. Akárhol előfordulhat, és a Terminátor II-ből jól ismert higanytestű gonoszhoz hasonlóan bárki azzá válhat, akiről előtte soha nem feltételeztünk volna ilyen viselkedést.

Alapvető jellemzője a gátlástalanság és a kettős mérce. Tipikusan konfliktusgeneráló alkat - amit saját magára nézve természetesnek tart, azt máson azonnal számon kéri. Ami a háztartásban megtalálható, akivel ő együtt él, az mind arra hivatott, hogy őt szolgálja - neki minden jár. Elveszi, kölcsönveszi, használja, úgy hagyja, hordja, elajándékozza, eltékozolja, tönkreteszi.

Ők például azok a már harminchoz közeli vagy azon túli, szülőkből élő fiatalemberek, akik még mindig sokadik egyetemüket kezdik meg nappali tagozaton, hogy aztán azt se végezhessék el. Bár még lehet, hogy iskolába se próbálnak már járni. Igen, ezek főleg férfiak - mivel a hasonló beállítottságú lányok általában találnak maguknak valami szerencsétlen mecénást, és azokat boldogítják. A kaja a hűtőben terem, a számlák, házimunka intéződnek. Kora délután környékén kel, majd több óra lézengés után vág neki estefelé a kocsmáknak, szórakozóhelyeknek, játéktermeknek. Élete a pénzköltés-zabálás-szórakozás-másnaposság állandó körforgására épül. Ha esetleg pár hetet-hónapot el tud tölteni egy munkahelyen, az olyan - a katonaszolgálathoz hasonlítható - élményekkel gazdagítja, hogy még évekkel később is arról mesél. Ha esetleg valaha különköltözik, azt is a szülők fogják neki finanszírozni. Csak kicsit támogatják meg, pont annyira, hogy az alkalmi munkákból szerzett zsebpénz mellett azért a lakásra is jusson egy kevés. Saját erényeként külön kihangsúlyozza, hogy azért elég jól gazdálkodik a pénzzel, mert havonta/évente tényleg csak egy jelképes összeget kap. Szóval azért az túlzás, hogy ő eltartott lenne. Meg hát a Vili, Anikó, Joci még többet kap az öregektől, az azért már tényleg gáz.

Empátia benne semmi, számára minden nap szombat. 

-Bazmeg, már most mész? 

-Bocs, holnap nyolctól munka, tizenegy van már...

-Ne legyél már csicska, hallod. Még ezt megiszod, meghívlak!

 

Hát aztán van talán ezen belül is rosszabb. Aki minden gyengeségére tudja a magyarázatot, felgöngyölítette az eredőket. Mert ő annyira szerencsétlen, hogy amikor tizenévesen őt valaki bántotta, az benne olyan lelki törést okozott, hogy azóta se tud dolgozni járni. És éppen ezért feljogosítva érzi magát a kárpótlásra bármikor, bármilyen mértékben. Mindenki más hibás. Képes ellopni és elkótyavetyélni a családi ékszereket, a pénzérme-gyűjteményt - képes a tandíjra kapott pénzt eldrogozni, a családtagok ruháit sajátjaként hordani, a tisztálkodási szerekre, dezodorokra, parfümökre rájárni. Ha emésztési problémákkal küzd, a kávé mellé jár neki a klotyón elszívott cigi is - és persze minden kisebb-nagyobb címletű bankjegy és érme, amire véletlenül rábukkan a kabátokban, farmerokban.

Ő a szegény, őt segíteni, támogatni kell - hiszen ők a hibásak azért, amiért ő ide jutott.

Az elveszett, elhagyott nyolcvanas generáció... nekik nem jutottak hősök, nem jutott rendszerváltás, nem jutottak idolok. Csak a nihil.