A kisember függ. Függ az államtól, a munkahelyétől, a banktól, a rokonoktól, a társadalomtól - egyedül saját magától nem. Minden oldalról kiszolgáltatva érzi magát, de egyúttal nem is kíván ezen változtatni, hiszen ő ehhez kevés. Kisemberségébe beletörődött - nem ér annyit az egész. Oda fiam, születni kell. Nekünk más sors rendeltetett.
Őt a körülmények sodrása ragadja ide-oda. Iskoláit kijárta, szakmáját megszerezte, első munkahelyén tartósan berendezkedett. Valószínűleg másról álmodozott eredetileg, de így alakult - megkedvelte idővel, hozzászokott. Váltani nem akar, nem is tudna. A változástól egyenesen retteg - mindentől viszolyog, ami új és ismeretlen. Ő két év, öt év, tíz év után is azt akarja, amit eddig kapott: a biztonságot, a rutint, a megszokást. Jó képesítése van: tanár, írógépszerelő, eladó, ügyintéző. Azokra mindig szükség lesz! Eleget tanult már, ő már nem ülne vissza az iskolapadba. Angolul kellett volna még talán tanulni, de akkoriban nem lehetett, az oroszt meg utálták. Harmincöt-negyven évesen pedig már sajnos képtelen az ember az új felé nyitni. Ilyenkor hagyják már őt békén az átképzésekkel, öreg már ő ehhez. Vagy küldjék el nyugdíjba, végül is az állam, a társadalom, a körülmények tehetnek arról, hogy ő most nem talál állást. Annyian elmehettek húszévesen milliókért nyugdíjba, ő miért ne mehetne? Az már nem tétel.
Tíz éve ugyanabban a pozícióban ugyanannyit keres. Legfeljebb a bértábla szerint változik a fizetése. Nem kell emberfelettien teljesíteni, törtetni, küzdeni - az idő majd megoldja. Nem akar ő szívrohamot ilyen fiatalon. Esetleg kihalásos alapon előléptetik. Hátha majd több jár nekik, ha új kormány lesz. Megígérték, hogy emelnek majd. Meg lesz prémium meg 13. havi fizetés. 14. havi is. Juttatások. A szerencse majd érte megy. Ki kell bekkelni. Majd csak jobb lesz. Multihoz nem menne, ott kihajtják az emberből a szart is. Meg hát ki tudja, hogy másnap nem áll-e tovább valahova a cég, hát nem?
Panaszkodik, hőbörög, morog, de ez is hozzátartozik. Igazából elvan, így érzi jól magát. Neki ez jutott az élettől, ő ilyennek született. Emelkedik a gázár, emelik az áfát? A szemetek, lehúzzák a hetedik bőrt is az egyszeri emberről. De hát mindig ez van. Mi lenne, ha egyszer csökkentenék, mi? Új kormány van? Majd ezek végre kicsit többet adnak nekünk, megígérték. Á, ezek is csak olyanok, mint az összes többi, egy követ fújnak mind. Váltsuk le őket, akkor most már tényleg jobb lesz.
Támogatás kell. Illetve: nem kell, hanem jár. Ha kap, kevesli. Csökkentsék a fogyó energiahordozók árát! A gázét, benzinét. Persze csak a rászorulóknak, a kisembereknek. Kizárólag szociális alapon. Legyen olcsóbb az áram is. De nehogy szigetelésre, fűtéskorszerűsítésre menjen az a pénz... ott is valaki mindig jól jár, valami vállalkozó. Csak pont ő nem! Szja-változások. Már megint csak a gazdagoknak dobják a selyemcukrot. A felső 5%-nak. Pedig pont tőlük kéne elvenni a pénzt, hát ki mástól? Neki alig marad így a hónap végére, és most megint annak adnak többet, akinek amúgy is több van? Hol itt a társadalmi szolidaritás, az egyenlőtlenségek elsimítása?
A gazdagok, a felsőbb rétegek? Á, az nem neki való. Nem is érezné jól magát, ha gazdag lenne. De ha mégis megnyerné a lottót vagy örökölne, biztosan ugyanilyen maradna. Nem is szeretne közéjük tartozni. Az egy olyan távoli, steril, örömtelen, képmutató világ. A pénz nem boldogít. Ott feszengeni a partikon, és mindegyik úgyis boldogtalan! A gyerekeik meg drogosok. Öngyilkosok lesznek a boldogtalanságban. Ha adózni kell, őket kéne jobban megadóztatni. Akinek pénze van, az csakis becstelen módon juthatott hozzá úgyis. Lopott, adót csalt, hazudott, trükközött, beleszületett. Inkább keressek huszadannyit, de nálunk a gyerek új cipő helyett egy kis törődést kap. Nepotizmus, protekció, összefonódás, mutyizás, brancsok. Kicsiben ez nincs meg igazán. Ami meg van, azt is csak a szükség diktálja. Az teljesen más, nem lehet összehasonlítani. Valaki muszájból lop, valaki passzióból.
Az utolsó 100 komment: