Roliék mindig szerettek Imréékhez menni: akkor nem abból a hányadék Józsefvárosiból vagy az ijesztő, hangoskodó hordákkal megpakolt Keletiből kellett indulniuk, hanem a szép, modern Déliből. Eleve Budapesten - Zuglót leszámítva - ahol trolibusz közlekedik, ott mintha kevesebbet sütne a nap, szürkébbek lennének a házak falai, fű pedig szinte sehol nem nő. De a Délinél! Fehér burkolat, füstüveges panorámaablakok, közvetlen feljárat a metróból - ráadásul Pestre se kell átmennie az egész családnak.

Nem mellékes szempont persze, hogy Székesfehérváron laknak a korukbeli unokatestvérek is - Imiék meg szépen ellátva háztartásukat a mindig legfrissebb műszaki cikkekkel és játékokkal, akaratlanul is gondoskodtak a vendéggyerekek egésznapos szórakozásáról.

Imre a fater, Gábor bátyja: 1981-ben a Videotonnál kapott állást műszerészként, így akasztói feleségét, Erzsikét és első fiukat - Danit - örömmel költöztette át az Alföldről a vadonatúj szolgálati panellakásba. A második gyerek, Attila már Fehérváron született - hogy aztán a 90-es években, az identitáskeresés zsákutcájában fradistává váljon.

Imrééket a vidéki nagyszülők valahogy mindig jobban sztárolták - ellentétben Gábor és Anikó elhamarkodottnak tűnő románcával: ez a fiuk legalább rendes, hozzá illő, helybéli lányt választott, nem egy fővárosi kis rüfkét. Így még azon is nagyvonalúan túlléptek, hogy ez a gyerekük is elköltözött a környékről. Ennek megfelelően a fehérvári unokatesók eredményeit mindig többre is kellett tartani: az osztályzatok, a bizonyítvány, a versenyeken elért helyezések náluk sokkal többet értek. Szép ez a 4,8-as bizonyítvány Ricsikém, az Attilácskának is annyi lett, de ő matematika tagozatos osztályba jár! Ez szerencsére sem a szülők, sem a gyerekek kapcsolatát nem befolyásolta semmilyen irányban, talán akkor még nem is tudatosult senkiben igazán.

Az alig több, mint egyórás vonatút persze akkoriban szinte egy napnak tűnt a gyerekeknek - meg hát várták is, hogy végre leülhessenek a Daniékkal játszani. Ipartelep, rengeteg vágány, a stadion reflektorai, Székesfehérvár vasútállomás - persze csupa nagybetűvel kiírva, végre leszállás. Innen már csak egy tízperces séta Flaiszék lakása.

A Péter Gábor lakótelepnek ez a része leginkább négyemeletes panelházakból áll kívül parkolóval, a lépcsőházak aljában sorban barna ajtajú garázsokkal - utcanevek itt nincsenek, minden lépcsőháznak saját sorszáma van, egészen 500-ig. A köztes udvarokban játszótér vasháló nélküli beton pingpongasztalokkal, gazos homokozóval, gömbmászókával, mókuskerékkel és más, megállapíthatatlan funkciójú játékokkal.

232-es lépcsőház, ez az! A parabolaantennával felszerelt erkélyről Imréék integetnek, rohanás fölfelé - a lépcsőházban már a földszinten érezni a sütőolajos rántotthús szagát, a bejárati ajtót már előre kinyitották az érkező vendégeknek.

Mindenki szépen felöltözött az ünnep alkalmából: a fiúk a lábnyommintás talpú csizmákhoz fekete kordnadrágot húztak fehér, vállpántos inggel, nyakukban masnira kötött selyemszalag - hajuk mindenhol ötcentis. Az elegáns, kötött pulóver a családi közös nevező - az apukáknak ezüstszálas jutott, és hozzá persze fémkeretes szemüveg.

Ez bizony nem egy kreatív, barkácsoló családfő lakása - ellenben a műszaki beállítottságot nehezen lehetne tagadni, ha akarná is bárki. Az előszobát, konyhát, vizes helyiségeket még mindig a házgyári kék PVC-padló; a falakat pedig a 79-ben felkent sárga virágmintás tapéta borítja - utóbbi az elmúlt évtizedben a villanykapcsolók körül mára csillogós-szürkés tónust kapott. A nem zárható WC-t a házigazda meztelennős poszterekkel dekorálta ki, a maximális élmény biztosítása érdekében került ide hamu- és újságtartó is, benne napilapok és szexújságok. A csésze lefolyója jóindulattal nézve is vízköves, az egész, kétnégyzetméteres helyiségben a fáradt-vizes cigi- és vécészag keveredik, kefe nincs.

A gyerekszoba sem sokkal nagyobb - a két fiúnak talán 8-9 négyzetméter jutott egy emeletes ággyal és a múlt karácsonyra közösen kapott rugóslámpás tanulóasztallal, amit persze soha nem használnak. Az optimális helykihasználás érdekében a mélyhűtőláda, Imre számítógépessarka külön hamutartóval és a család ünnepi terítékes étkezőasztala is itt kapott helyet, amit persze inkább csak ilyenkor, vendégek érkezése esetén üzemelnek be és nyitnak ki nagyobbra. A 80-as években még a kávészínű, sötétbarna gombos, Bécsből belopott Commodore 64-et gyötörte a család (az apa) - de akkor még a színes tévé miatt a nappaliban ültek napokon-estéken át, hogy a Ghostbusters digitalizált beszédét, legendásan jó zenéjét hallgathassák, vagy hogy a Pole Positionben és a Test Drive-ban minél jobb helyezést érhessenek el. Bele is égett a képcsőbe a keret. Imrének most már XT-je van zöld monochrome monitorral, és bár ez, valamint a billentyűzet és a speaker elsőre visszalépésnek tűnik a C64 után, a Stunts és az Indianapolis 500 látványos balesetei és visszajátszásai mindenkit kárpótolnak az elvesztett színekért, hangokért és joystickért.

A gyerekeknek is van azért még itt holmija: a tanulóasztalon algás akvárium hangosan berregő levegőztetővel és pár szerencsétlen, pipáló xifóval, a polcokon kötelező olvasmányok sorozata egyenborítóval (szintén ajándék volt, biztos örültek neki a srácok), Ég és föld, Ablak-zsiráf, Képregényes rocktörténet, MagyaRock, Winettou - és sok más könyv, amit nyilvánvalóan úgy kaptak rokonoktól, hogy még viszonylag újnak látszottak, amikor az otthoni polcról sietve leszedték és lekaparták az árat.  A sarokban óvodáskorukból ittmaradt taposópedálos játékmoszkvics (mindig hátrafelé indult el), a falakon pedig fúrt kampókon lógnak a biciklik, mert a tárolóból az előzőeket ellopták. Itt van még a szintén Bécsből szerzett, fehér, számozott billentyűs Casio VL1, aminél talán soha nem létezett vonzóbb kinézetű és ismertebb demójú (himnusz!) hangszer egy gyerek számára. A szekrény tetején évek óta porosodó társasjátékok (magyar Cluedo: Vörös Teréz, Mustár ezredes; Takarékoskodj okosan!; Monopoly) kiszáradt terrárium beszáradt kaviccsal az alján, kínai műanyag játékgitár, hiányos matchboxpálya, megkezdett terepasztal egy állomásépülettel és váltóval.

A közlekedőből nyílik a nappali - az ajtót rég leszerelték, hiszen kinyitott állapotban nem férnének el rendesen a folyosón, zárva meg ki szeretné tartani. A nappaliban - vagy inkább sokfunkciós tévészobában - van Imi és Erzsi hatalmas összecsukható, ágyneműtartós rekamiéja, amit érthető okokból persze soha nem csuknak össze. Lakkozott szekrénysor vitrinnel és piagyűjteménnyel, gyémánttűs lemezjátszó elképesztő mennyiségű LP-vel és Kenwood-hifitoronnyal, óriási, álsztereó Precision 2000 tévé feszített képcsövet imitáló plusz üveglappal az elején. Akai videó, a polcokon rengeteg videókazetta, köztük tévéfelvételek a Ceausescu-perről és a taxisblokádról (10 év múlva ez milyen kuriózum lesz!). A karácsonyfán sorba kötött izzók, rengeteg ízléstelen, színes üvegdísz, a szőnyegpadló már most tiszta fenyőtüske, alatta pezsgős- és konyakosüvegek, bóvli ajándékok.

Az erkélyt - azaz lodzsát - már rég beépítették, a távfűtés előnyeit kihasználva pedig oda is szereltek egy radiátort, így Imre már telente is forrasztgathat kedvére, és a cigifüst miatt könnyebben megoldható a szellőztetés is.

-Na sziasztok, Rolikám, hogy megnőtt a hajad! Gyertek be, a kabátokat tegyétek csak ide az ágyra, rendben ideértetek? Üljetek le gyorsan, merjetek a levesből, itt van csonttányér.

És itt is így megy, mindig így megy. Szedjetek még levest. Jön a pörkölt tésztával, szintén a mélytányérból fogyasztva. Erzsikém, kis csípőset kérhetek? Jajj, ne szórakozz, nehogy most ezért felálljál. Dehogynem. Vörös fej, könnyező szemek, orrfújás, de biztos finomabb így. Szedjetek még, hozom a rántotthúst. Erzsikém, ülj már le közénk, ne ugrálj folyton. Kólátok van esetleg? Zsike, ülj már le a fenekedre. Váltás lapostányérra, zsíros-panírozott frissensültek krumplival, szedjetek még. Jajj, Erzsikém, minden nagyon finom volt, mennyit dolgoztál, te jó Isten. Igazán nem kellett volna, tényleg tökre szégyellem magam, hogy én soha nem vagyok képes ennyi fogást összehozni. Ugyan már, mi ez, röstellem, hogy csak ennyit sikerült. Még csak most jön a sütemény! Köszönöm, én már tényleg nem bírok semmit, na jó, ezt az egyet, nagyon finom, de borzasztóan jóllaktam. Kávét valaki? Sört, pálinkát? Ezt én csináltam a Misivel, a barack is a telekről volt. Hadd mosogassak én! Szó se lehet róla. Zavar, ha rágyújtok? Jól van.

Így bólogat mindenki már kora délután az álmosságtól. A délutáni program: számítógépezés és videózás (Bud Spencer és Terence Hill, esetleg kívülről fújt családi videók), börze. Egyszer használatos, felesleges játékprogramok és jópofa alkalmazások mutogatása, kimásolása, CD-tesztelés (ezt hallgasd meg), ami a 90-es évek végétől látogatásonként több gigányi mp3 és soha meg nem nézett divx-ek kölcsönös kiírásában tetőzik.

Ajándékosztás, idén szegény a Jézuskánk, csak ezt hozta sajnos. Gyerekeknek édesség, felnőtteknek pia. Arcszesz, borotvahab, medzsó, kazetta, toll, leárazott könyv, nagyitól ing (egy-két tű mindig bennemaradt) és vászonzsebkendő.

Köszönjük, puszi, boldog karácsonyt. Jövőre megint kaptok valami szépet. De akkor már tényleg csak a gyerekeknek, jó?