A borászoknál mindig csak néztünk és kis arccal, kívülállóként néhol irigykedve mosolyogtunk a kedves olvasók által összeválogatott szóvirágokon. Nem nagyon értünk hozzá: vörös-rozé-fehér, száraz-félszáraz-édes. Hosszúlépcső, krúdyfröccs, vadász, viceházmester - ennyi.

Ám a sörösöknél nem szorulunk külső segítségre, hiszen együtt élünk és lélegzünk a jelenséggel, a sörös manírok örvendetes és rohamos terjedésével - amit a blog.hu-n szépen szaporodó, szakosodott blogok is alátámasztanak.

Az érintetteknek túl felületes, kétopciós problematika: "sörös vagy boros?" és további fals beidegződések (pl. a magyar borivó nemzet) mintha kezdenének visszaszorulni, de megírást érdemlő jelenségek, rituálék bőven akadnak továbbra is a hazai, formálódó sörkultúrában. Kezdjük hát a nálunk annyira kedvelt csoportosítást!

A sörellenes:

A sör közönséges, proli, idegen - a magyar boros nemzet. Minek a kenyérnek-takarmánynak való gabona, amikor van mosolygó, napérlelte, édes, lédús gyümölcsünk bornak, nemes pálinkának? Ha mégsem, hát ott van a férfias viszki, konyak, vodka, jäger, a kevésbé férfias koktélok, bármi más.

A nemkoccintó:

Az aradi vértanúk emlékét továbbra is büszkén ápolja, sörrel nem koccint soha. Modoros beszélgetőpartnere emlékezteti, hogy már lejárt a 150 év, meg különben is: éljen Haynau. A harmadik mindentudó megpróbálja szerteoszlatni a magyar borászlobbi által gerjesztett, kitartó tévhitet - mert valószínűleg az osztrákok úgyis pezsgővel koccintottak.

Ahogy Hernádi Miklós Közhelyszótára is fogalmaz: a koccintás hálás vitatéma egy arra fogékony asztaltársaságnál - a végén kiegyeznek abban, hogy inkább az asztalhoz csapják a korsó alját - meg persze jobban jártunk volna a Monarchiával hosszú távon is.

A marketingesek kedvence:

Határozott véleménye és ízlése van, ami a márkákat illeti - van kedvenc söre is. Valószínűleg valamelyik futball- illetve sportesemény főszponzori pozícióját elnyerő söróriás prémiumtermékét kedveli: ezt súlyosbítva folyton kacagtató, férfiasan összekacsintós sörreklámokat küldözget mailben és oszt meg. A jó sörreklámban vagy a srácok járnak túl a barátnők eszén fondorlatosan, vagy esetleg a jófej kutyának/bármilyen háziállatnak az a márka a mindene (el is lopja) , esetleg valami jó nő is képbe jön (akinél a végén mégis fontosabb a sör).

A vicces sörreklámban a humoron kívül az ital hőmérséklete játszik kulcsszerepet: a sör legyen nagyon hideg, a palack pedig gyöngyözően izzadós.

A marketingesek áldozata a minél hidegebb, jól csúszó söröket kedveli: a karakteresebb ízű, esetleg keserű típusoktól távol tartja magát. Ne, a keserű az nem jó. Más jellegzetességet pedig úgyse ismerne fel egy vakteszt során.

A lokálpatrióta:

Mindig a tájegységén belül helyinek számító népmárkát issza: komolyan vallja és elhiszi, hogy az finomabb, mint a másik országrész - természetesen multi által üzemeltetett - gyárának a core terméke.

Prémiumnak pozicionált, külföldi licensz szerint - de itthon, ugyanott - gyártott sört nem iszik, mert az külföldi.

A csehszlovák-rajongó:

Nehéz megállnom, hogy ne egyik kedvenc blogom műfajában alkossak, de a csehmániás magyar tényleg fura egy szerzet. A csehsör-hívő mindenért odavan, ami cseh. Mindegy, hogy Pilsner, Gambrinus, Krusovice vagy Radegast - mindegyik egyformán a kedvence.

Pont Prágát még talán nem hívja Prahának, de minden más esetben tartózkodik az irredenta hatást keltő német- és magyar megnevezésektől: Karlovy Vary és nem Karlsbad, Brno és nem Brünn, még a Pilsner Urquellnél is húzza a száját, hogy az Plzeňský Prazdroj igazából. Valószínűleg a német Knödel is eredetileg a cseh knédliből származik.

Barátaival rendszeresen szervez prágai sörtúrákat, és ottlétekor csak irigykedik. Ott minden szebb és tisztább: az emberek is kedvesebbek, elegánsabbak. Helyismeretét szereti állandóan fitogtatni - 100%, hogy mindenkinek fog tudni ajánlani olyan kocsmákat, amik nem turistacsapdák, és oda tényleg csak a helyiek járnak, és a legjobb sört csapolják a városban a legjobb utopeneccel...

Ám amit a cseheknél tényleg joggal sztárolnak sokan, az a középszerű szlovák söröknél vagy szegényes konyhájuknál szinte teljesen hiányzik - ezért talány, hogy miért néznek fel rájuk mégis annyian. Az ízletes, tizenkettes Facan a nem túl tápláló sztrapacskával valószínűleg még a prioros-delicsokis időszak sokadik nosztalgiahullámának lecsapódása.

A házisör-mániás:

Nincs is jobb, mint a PET-palackból felinni a jó malátás, pasztőrözötlen házisört! A házi a hétköznapi használatban leginkább a kisüzemi gyártásra vonatkozik - hívei a házipálinka- házibor-rajongókhoz hasonlóan itt is képesek bármit élvezettel meginni, ha az "házi" - főleg, ha barna.

A házisör-rajongónak minden kisüzemi termék ízlik, de persze különösen a hozzájuk legközelebb eső főzdéé. Sör- vagy kocsmablogokon bármilyen márkához vagy kocsmához beírja:

Legjobb Öröm a Söröm    2010.05.21. 09:32

Sziasztok! Ha Hajdúkerekesen jártok, mindenképpen próbáljátok ki a Bückdichdusau főzdének a házisörét! Szerintem Mo-n a legjobb, főleg a barna!

A sörspecialista:

A magyar gyártású termékeket - sajnos joggal - silánynak tartja, különös tekintettel a pótanyagként felhasznált kukoricadarára meg a hazai víz minőségére. Amikor már elhinnénk neki, hogy tényleg ért hozzá, olyan márkákat kezd el a másik rovására dicsérni, ami azonnal komolytalanná vagy hiteltelenné teszi.

Itt van az asztalomon ez a csodálatos palack stockholmi Kyllström Starköl. A buborékok szabad áramlását elősegítendő, vízzel kellőképpen kiöblített chalice poharamba töltve egyenletesen gyöngyöző, habja krémes, színe élénk amber.

Az első kortynál mint egy kellemesen bizsergető áramütés, úgy köszön be a Munton maláta teltsége, amit a gyömbéres, letisztult ízvilág, és a Magnum-Cascade hibridkomló kamaszos kesernyéssége koronáz meg búcsúzásképpen. Ez a kristálytiszta, tejfelszőke svéd gleccservízből készült pompázatos, alsóerjesztésű műremek egy igazi íz-és illatorgazmus - váltig állítom, hogy csak egy bizonyos kor fölött lehet kiélvezni. Kortyolgatása mellé korcsolyaként pármaiszeleteket ajánlok sárgadinnye-golyóbisokkal.

...

Legszebbmegyebaranya-kivéveKOMLÓ nicknevű barátom Csepelapátiban járt a minap munkaügyből kifolyólag, és ha már arra járt, hozott a helyi Donauer Kőnigből egy kétliteres kiszereléssel.

A korsómba kitöltve ez a Kőnig már nem bizonyul akkora királynak: opálos és zavaros, színe leginkább a menzás sárgaborsófőzelékére emlékezteti a sörkritikust. A habja - a kevés, ami volt - tíz másodperc után elillan, és bizony erősen nyelnem kell, hogy rászánjam magam az első kortyra.

Mi ez? Szivacskoktél? Orromban már ott motoszkál a metános mocsárszag, de az első hörpintés után szétárad számban a fémes-kénes mosogatólé, a poshadt kukoricagríz és a felmosóvíz ízkavalkádja. Az első korty az utolsónak is bizonyult - még a Benjámin nevű fikuszomat se sérteném meg azzal, hogy a Donauer Kőniggel öntözzem meg.

A brit-írmániás:

Az ember bármelyik ország örök rajongójává válhat: egyszerűen le kell ültetni valahova, jóllakatni és rendesen leitatni. Ez Angliában is kétségkívül működik, még napsütés se kell hozzá. Nemcsak vendégmunkás honfitársaink, más magyarok is finomnak tartják a hab nélküli, majdnem langyos ale-eket, "gyerekpezsgő"-cidereket vagy fekete stoutokat - mellé valami kiadós cottage pie-jal és persze hasábkrumplival. Ez a ritkaság és a különlegesség érzetén kívül mással nem nagyon magyarázható - egyedül a lenézett írektől kölcsönzött Guinness tarthat elismerésre okot.

Igen, az írek rajongóit már ismerjük: a Guinness mindenek felett, semmivel össze nem hasonlítható, stb. A modoros giniszrajongó nem mulasztja el megosztani az érdeklődőkkel és a kevésbé érdeklődőkkel sem, hogy a Guinness sajátságos csapolási rituáléját külön iskolákban tanítják, és hogy hány perc kell a tökéletes feketéhez, meg persze a végén még a lóherét is oda kell rajzolni a habbal (nem kell), és csak akkor szabad nekiállni a kortyolgatásnak, amikor annyira leülepedett a hab (the creamy head), hogy a poharat pénzérmével kocogtatva már nem tompa, hanem csengő hangot hallunk, stb.

A rajongó képes a gyár logójával ellátott, igencsak drága ruházatban önkéntesen, saját költségén reklámozni kedvenc márkáját - talpig Guinnessben úgy érzi, hogy ő mennyire jópofa és eredeti. Végülis ez is csak az önmegvalósítás egyik formája.

ati · 2007.08.16. 10:54:27
csatlakozom az előzőhöz. übersör.
ez nem partisör, nem bulizáshoz kell inni, inkább már-már borjellegű,
hosszas, mély beszélgetések megfelelő kiegészítője.

Szegény írmániás csak későn tudja meg, hogy a nem túl okos ír fiatalok amúgy valójában ocsmány, jellegtelen világos fesztiválsöröket és alkopopokat isznak - a fekete pedig marad a turistáknak meg az öregeknek. De nem baj: Írországban dolgozó ismerőseivel folyton próbál hozatni magának egy kis Murphy's-t, Beamisht, Kilkennyt meg Smithwick's-t. Még esetleg a reptérre is kimegy értük.

A belgasör-hívő:

Ez egy teljesen külön kaszt, hiszen nem is igazán sört isznak, hanem valami hiedelmekkel, misztikummal meg máshol nem engedélyezett adalékanyagokkal fűszerezett, sokszázalékos valamit fogyasztanak. Persze nem akárhogy! A csapolási-felszolgálási rituálék talán a Guinnessét is felülmúlják: külső-belső pohármosás, szakértő csapolás egy menetben, habvágókés, hogy lélegezzen a hab, merítkezés, habfogó gallérka. Ez már nem is csapolás, ez alkotás, művészet.

A fogyasztó ennek ellenére még mindig képes kedvenc söreinek minőségét az alkoholszázalékkal egyenes arányban függővé tenni - és itt is megmagyarázni, hogy ezt már nem lehet csak úgy vedelni, ez komoly, megfontolt férfiaknak való, ki kell élvezni, és így tovább. Beszélgetős sör. Az ízek harmóniája itt is csak valami kísérővel válhat teljessé, ami a szivartól a klasszikus zenén át a finom belga pralinékig bezárólag bármi lehet.

A kamuszakértő:

Neki is vannak kedvencei - két variáció lehetséges. Első esetben valamelyik itthon gyártott, a prémium-szuperprémium szegmensekbe beárazott licenszsör nagy rajongója. Márkákat tapintatból nem mondok; a sör mindenesetre legyen zöldüveges, szép cimkéjű. Mindig látványosan ugyanazt kéri, és ugyanilyen látványosan pihenteti maga előtt a palackot, a márkajelzést a közönség felé fordítva. Neki kifinomult ízlése van, másra nem nyitott. Ha valaki a választott brandet elkezdi lehúzni, szakmai szempontból megmagyarázza:

-Páhh, ezt a szar Weiningert iszod? Legalább kértél volna valami jót 600 Ft-ért.

-Jó, ezt itthon gyártják, tényleg csak nyomokban tartalmat Weiningert. Sőt: köszönőviszonyban sincs vele. De apám, ha majd egyszer megkóstolod az igazi, osztrák Weiningert - akkor rájössz, hogy a világ legjobb söre. Most figyelj: hiába csinálják itthon ugyanúgy - soha nem lesz olyan. Tudod, miért? Mert a víz miatt, azért. Mert ott jobb a víz, másabb.

Ilyenkor érdemes rákérdezni, hogy mert itt milyen a víz - a karbonátos- ill. az összkeménységet bedobhatjuk neki, hátha hallott már róla, ahogy a különféle vízlágyítási eljárásokról is.

A másik az, aki mindig valami nagyon nagyot, különlegeset akar mondani. Kedvenc söreit általában nyaralás, utazás közben ismerte meg - hagyományosan nem a legnagyobb sörnemzeteknél persze. A nyári tűző, mediterrán napon elfogyasztott jéghideg sör persze annyira kellemes emlékekkel társul benne, hogy neki az is marad a legfinomabb. Máskor meg csak szimplán egy jó buliban kapott egy üveggel valakitől, jó volt a hangulat, megszerette.

-Nekem legjobban az ukrán, a lengyel, meg az olasz sörök jönnek be. Egyszer a haverom hozott Milánóból pár üveg Nastro Azzurót - hát azóta mindenkitől csak azt kérek, aki arra jár. A legjobb sör a világon.

-Nem tudom - az én kedvencem a svájci Migros-ban kapható Tell volt; ilyen kisüveges kiszerelésben adták, ottani viszonylatban olcsón. Te, abból bármennyit megihattál, mert egyszerűen a tisztasági törvény miatt annyira kristálytiszta volt, hogy soha nem fájt utána a fejed.

-Nekem a Mythos, az a mindenvivő. Nagy francok a görögök - de sört, azt tudnak főzni!