Nem, kérem szépen, nem Reckl Amál a modoros blogger, hanem az írása szól róla, róluk. Bár az is igaz, h Ő is már kacérkodott a modorosság gondolatával, mi több: kvázi beismerte különleges vonzalmát a manírok iránt :-)

A melegbáros írás óta már másodszor üdvözölhetjük Őt köreinkben - remélem, senki nem fog magára ismerni. :-)

Kedves Tibiék!
A múltkori sikeres együttműködésem felbátorított újabb modorügyi vizsgálódásra, melyet blogotok témájának más blogokban/ fórumokban történő földolgozása ihletett. Kommentnek indult, írás lett belőle. Önkritikus írás mindenki okulására. Remélem. ;-)

---

A modoros blogger

Mindenek előtt: a blogger már azelőtt modoros, mielőtt megfordul a fejében a blogírás gondolata. Mert – tetszik, nem tetszik – a blogolásra hajlamos ember kicsit (vagy éppen nagyon) magamutogató. Az exhibicionizmus és a modorosság meg gyakorlatilag jegyben jár. Hiszen a modoros viselkedés mindig a külvilágnak szól, legalábbis ezen blog alapításakor is született ilyetén konklúzió.

A blogolás kiindulópontja a közlésvágy. Mert ha nem a közönségnek szólna, arra ott a rég bevált, hagyományos napló. (Aki már elszokott a kézírástól, az bepötyögheti gondolatait a Wordbe is, ehhez nem kell web2.)
Akármiről lehet írni, ami az embert izgatja, és tényleg mindenféléről születnek írások, mégis vannak tipikusan modoros témakörök.

Az első és nagyon kézenfekvő az énblog, a blogok archetípusa. Aki a saját személyét, saját életének alakulását olyan érdekesnek tartja, hogy erről rendszeresen, nyilvánosan beszámol, elég modoros ember lehet. Ő az, aki saját nyaralásának videofelvételeivel szórakoztatja vendégeit. Aki körlevelet küld a munkahelyén, ha teherbe esik a felesége. Aki szép és szívhez szóló ajándéknak tartja, ha saját fényképével díszített bögrével lepi meg bármelyik tetszőleges ismerősét, mert az olyan személyes.

Enyhítő körülmény, ha az illetőnek van íráskészsége, és szövegei annyira jók, hogy még egy üvegvisszaváltás Békásmegyeren is sírvaröhögést vált ki az olvasóból.

Súlyosbító, ha az illető a fönt említett illusztrációit a blogba is bepréseli, és még meg is sértődik, ha valaki nem nézi meg a Pistike Ibizán c. érdekfeszítő filmet.

Tisztán közéleti blogot írni szintén veszélyes. A modor-alarm bármikor kiakadhat, ha a blogger többnek kezdi magát képzelni egy civil véleményezőnél, és annak okán, hogy ő már fél éve minden nap szidja XY-t blogján, közírónak tartja magát. Az ilyen ember kinyilatkoztat, aztán föl van háborodva, hogy van ellenvélemény. Pedig ő már rombuszmintás pulcsiban ül a gép előtt, akár 40 fokban is, naná, hogy igaza van politikai kérdésekben.

Súlyos változata az aggódó. Aki úgy érzi, és ezt alkalmanként le is írja, hogy félti Magyarországot a gaz ezektől, azoktól. Akiket persze később vitatkozó olvasóiban fel is fedez.

Bár elszánt demokrata, azért nem idegen tőle a moderálás, mert azért „mindent nem lehet a szólásszabadság nevében sem”.

Alapvetően tisztelem a tematikus blogok szerzőit, mert nem lehet egyszerű mindig ugyanarról, de mindig kicsit másképpen írni. Sok olyan is van, aki valós szaktudását osztja meg így az érdeklődőkkel, és elvileg nála a magamutogatás vágya kicsit sántít. De mégis könnyű átcsúszni. Egyrészt ez a blog is többször jutott arra a következtetésre, hogy a fanatizmus modoros. Másrészt a tudás és a rajongás sajátos elegye néha olyan ellenszenves viselkedésformákhoz vezet, mint a nagyképűség és a tudálékosság. Sok szakblogger követi el azt a hibát, hogy a véletlenül odatévedő laikust leiskolázza, kioktatja és nyilvánosan megalázza, ahelyett, hogy kedvesen és barátságosan magára vállalná a mentor szerepét. Ezzel egyúttal újabb rajongót szerezve az általa favorizált hobbinak. Ez utóbbi is elég modoros lehet, de mennyivel emberibb!

Végül, de nem utolsó sorban mindannyiunk titkos eszményképe, a sztárblogger. Ő az, aki mindenről elsőként ír, állandó bérelt helye van a címlapon, és olyan napi látogatószáma, mint a kis blogoknak egy évben.

Az egyik alcsoport a hivatásos blogger, aki valójában újságíró, de nem akarja mindig betartani a profi újságírás szigorú, etikai szabályait (muhaha – hogy egy indexes modorosságot idézzek). Velük nem érdemes foglalkozni, mert bár általában megteremtették a saját modorvilágukat, amelyben elég jól érzik magukat (megintcsak az Index által felfedezett, és a blogszférában uralkodó stílusra, a Le Fiqua-ra utalnék), ők közismert emberek, ezért őket majd a modoros újságíró témakörben idézik meg itt.

Van viszont a blogok krémje, akik sikerességük révén kezdik magukat fontosnak érezni, és virtuális világból származó  virtuális trónjukról kommunikálnak a többiekkel. Leginkább amatőr újságírókat látnak a tükörben reggelente, néhány romantikus hajlamú pedig hozzáképzeli a che guevara bajuszt is. Ha nő, akkor is.

Az igazsághoz hozzátartozik, általában megdolgoznak ezért a pozícióért, ténylegesen sok energiát fektetnek a blogjukba. Jellemzően nem elégszenek meg a rendszer által felkínált egyenkülsővel, hanem saját arculatot terveznek.
Mivel sok olvasójuk és általában sok kommentelőjük is van, szükségét érzik a figyelem fenntartásának. Ezért az ilyen blogokat általában többen írják. Akik néha egymással is vitatkoznak, de gyorsan egységbe képesek tömörülni, ha támadás érkezik kívülről. Minden nap, amikor nincsenek címlapon, fizikai fájdalmat okoz nekik, és elég csalódottak, ha egy-egy címlapos írásuk kattintás száma nem kúszik a tízezer fölé.

Mindezek után le szeretném szögezni, hogy blogolni jó, és a legtöbb blogot olvasni is. Továbbá, hogy a modorosságot – mégha bosszantó is néha – továbbra sem bünteti a törvény.

Igény esetén folytathatom a modoros kommentelővel, akkor lesz majd haddelhadd!

Maradok tisztelettel:

Reckl Amál, blogger a szomszédból

Hát nem is tudom, hogy Józsi és én melyik(ek) is vagyunk - tematikus-én/mi-vélemény, de mi még úgyis az út elején járunk, legalábbis a modoroskodásban.

Amálka csudálatos gyűjteménye viszont máris megadta az alaphangot a kommentelőkről szóló írásomhoz, ami talán már májusban materializálódhat!

Na kéz- és lábtörést, jót ne halljak felőletek!