Mert színvonaltalan, reménytelen, szar pénztemető az egész. Öntik bele folyamatosan a milliárdokat, kalandoroknak-haveroknak bevallottan kiváló pénzmosási lehetőség, de jobb az nem lesz. Megy az adófizetők pénzén a luxusakadémia, Stadler után újabb és újabb csillogó stadionkomplexumok a falu szélire, szerződtetünk pénzéhes külföldi, középkategóriás játékosokat edzőnek, a gyerekeket úgy adják-veszik külföldre, mint vásárban a lovakat szokás... A magyar foci olyan, mint az Újpest: mindig jövőre lesz bajnok. Leraktuk egy ütőképes válogatott alapjait, látok biztató jeleket, célunk, hogy megszerezzük a selejtezőcsoport biztos 3. helyét, és majd az EB/VB-selejtezőkön kijuthassunk a soron következő világversenyre. És megint: folyton látunk biztató jeleket.

Namost nekem erre már nincs időm, Irapuato meg a tészta után meg aztán végképp nincs. Hogy miért? Nem részletezem, Végh Antal remekül megírta a kor- és kórismét a Modoroson, Isten nyugosztalja. Egy végtelenül reális, ámde pozitív töltetű emberke volt, csak hát a közeg az ilyeneket nem csupán visszahúzza, hanem megtapossa, összerugdossa. Ő jót akart, s jól.

Na de a lényeg. Amióta csak az eszemet tudom, olaszdrukker vagyok. Már a 82-es VB-n beleszerelmesedtem ezekbe a labdaművészekbe, és talán az egyetlen válogatott, akiknek szívből tudok szurkolni minden körülmények között, még akkor is, amikor a magyarokkal ("a magyarokkal") játszanak együtt. Engem nem érdekel, hogy ide születtem, vagy ki volt nagyapám meg a nagymuterom, de amíg nem tanulnak meg ezek a gyökérlábúak a mi pénzünkön rendesen játszani, addig marad mindig a legszimpatikusabb válogatott. Az olasz, persze. A sors igazsága, ahogy 2006-ban visszakapták a hazai pályán, majd az USA-ban szerencsétlenül elbukott VB-aranyat. Bizony, a srácokkal kórusban skandáltuk, hogy Forza Italia, Forza Azzuri - spriccelt mindenkire a bizsergető pezsgő, egészen átnedvesedünk, tiszta extázisban ünnepeltünk az olaszdrukker haverokkal.

A klubfutball imádata is teljesen magába szippantott. Megrögzött Júve-szurkoló vagyok, mit nem adnék azért, ha egyszer eljutnának Magyarországra is... és bizony a Barcát már 92-ben imádtam, szóval nem csak afféle divatbarszáskodás. A jó focinak szurkolok alapból, mindenki szimpatikus tud lenni, ahol éppen jó focit játszanak. Mourinho pl. amerre csak járt, és amihez nyúlt, az menten arannyá változott. Igen, egy arrogáns arc, de ez csak az álca, ez a megtévesztés. Hatalmas szíve van annak az embernek, és őrület, hogy miket tudott kihozni a legcsökönyösebb emberekből, most a Reálnál is.

Magyar klubfoci? Van olyan? Ne viccelj. Premiership, Serie A, Bundesliga, Eredivisie, Primera División, Slovenský pohár - igen, ott még igazi labdarúgás folyik, nem csak focizgatnak. És nekem ne ossza senki az észt, hogy mit nézzek, mit szeressek. A magyar fociból tudod, mi hiányzik a legjobban? Nem, nem is a technikát mondom meg a színvonalat, mert hát nem tudnak játszani, hát Istenem. Nem. Az hiányzik, amire a magyar nyelvben igazán csak egy ilyen bicebóca kifejezés létezik: a szenvedélynek csúfolt valami. Mennyivel kifejezőbb az angol passion vagy a német Leidenschaft, amolyan hangulatfestő többlettöltettel rendelkezik! Szóval ez nincs meg a magyar fociban: a szív. Mert hát ugye, játszanak a nyugati bajnokságokban is idegenlégiósok szép számmal, sose volt titok. Ám oda tényleg csak a legjobbak mennek, elég csak a Bundesligát megnézni. Igen, kibaszott sok pénzt keresnek - sose tagadta senki. A minőséget, a legjobbakat meg kell fizetni. Hogy tudná szívét-lelkét kitenni a pályán a sportoló, ha közben azon jár az esze, hogy penészedik az öltözőben a fal, hogy a tulajdonos már három hónapja nem osztott prémiumot, hogy másképp nem tudja beiskolázni a kislányát ősszel, ha nem trükközik kicsit a tippmixszel? És ott komoly energiát, rengeteg pénzt és szellemi tőkét fektetnek az utánpótlásba, nem csak jugoszláviai játékostemetőkből szerzik az idegenlégiósokat menedzsernek csúfolt bűnözők. Nézzük csak meg a MUTD vagy a Barca utánpótlás-akadémiáját, majd nézzünk el mondjuk a BKV Előre szebb időket is látott sporttelepére! Ég és föld. A Barcánál már 2-3 éves korukban összeszedik a legtehetségesebb gyerekeket, és az év 365 napján edzenek és tanulnak. Nincs nyivákolás, iPad meg Playstation - ott foci van, labdarúgás, edzés, és mindenekfölött a játék és egymás szeretetére, tiszteletére való történő nevelés. Ezek a srácok ott a spanyol válogatottban együtt nőttek fel, ismerik egymás rezdüléseit, már egy puszta szemvillanásból tudják, hova adják a labdát, ott nem passz van, ott játék van, de olyan összjáték, amit itthon egyik hajógyáris kis köcsög focista sem tud soha felérni ésszel.

De NEM vagyok divatszurkoló. Egyrészt én már akkor szurkoltam a Júvénak, Bayernnek, Manchesternek, Milánnak meg a Reálnak, amikor te még talán faterodékkal nézted a kis Junosztyon a 90-es vébét a telken, másrészt amíg itt játszanak jó és színvonalas focit "passion"-nel, addig nekik fogok drukkolni, igen, akkor is, ha történetesen bármelyik összevásárolt szar kis kirakatcsapatunkkal fognak játszani. Már amennyire magyar az a csapat, amiben a kezdőcsapatból hét ember nem magyar állampolgár.

Szimpatikus? Hogyne. A 86-os belga; a strandról visszajött, majd később EB-győztes 92-es dán; a 94-es svéd és bolgár; a 96-os, a karikás játékokon (!) aranyérmes nigériai; a 96-os cseh; a 98-as horvát; a 2000-es román; a 2002-es török; a 2008-as orosz - ők mind-mind nagyon szimpatikus kis csapatok voltak. Akik valami nagyot mutattak, erőn felül teljesítettek, egyfajta kis dávidokként a sok góliát között. Nekik lehetett szurkolni, ők tudtak még valami igazán nagyot villantani. Nem ám csak bundagyanús sörmeccseken vagy szinte tét nélküli selejtezőn, hanem igazi világversenyen, valódi tétért, valódi továbbjutásért.

Na ide nem fogunk mi soha, de soha eljutni. És tudod, mit? Ne is jussunk, jól van ez így. Kicsit igazi kívülállókként szurkolni, figyelemmel kísérni a világversenyeket - mindig kiválasztani, ki a rokonszenvesebb, és örülni, hogy nem mi égünk ott 8-9 gólokkal, hogy még többen röhögjenek rajtunk.

És igen, tavasszal megint megyünk majd a párommal a Nou Campba, és talán egyszer a San Sirót is megjárjuk - mert megérdemeljük.