Auftaktként engedd meg, kedves Barátom, hogy jómagamat is joggal soroljam a művészek közé, hiszen mindketten alkotunk - a magunk sajátos eszközeivel-stílusában, a magunk kis közönségének, a saját, különbejáratú kis indíttatásunkból. Sőt, im Gegenteil - fordítsuk meg. Tulajdonképpen már az is kegy részemről, hogy tégedet a művészek közé sorollak, hiszen te még mindig úgy érzed, hogy még ha nem is igazán állítasz elő semmiféle élvezhető vagy piacképes értéket, azért az alkotás szabadsága annak minden előnyével, minden körülmény között megillet téged.

Művésznek lenni NEM azt jelenti, hogy mi akár ingyen is dolgozunk.

Pénzből élünk, akárcsak te.

Köszönjük, ha ezt megérted!

/Innét/

Neked beleszületett kiváltságod a biztos anyagi jólét, az elismerés, a hírnév, a megmondás-véleményformálás, a toprongyos, idióta ruházkodás, ápolatlanság, extravagáns hajköltemények, bármi. Neked járnak a rendszeres állami megbízások, pályázati pénzek, Magyar Mozgókép Alapítvány, művészurazás, jogdíjak meg díjak és életjáradék, meg úgy en bloc mindenféle pénz.

Sajnos ki kell ábrándítanom téged: azok az idők elmúltak, hogy mi téged a semmiért eltartsunk. Tévedés ne essék: ha nagyon tetszik az, amit csinálsz, biztos, hogy fogok rá áldozni. Ami film vagy zene nekem valaha tetszett, azt már rég beszereztem valamilyen hanghordozón - és az előadó életben levése esetén az élő fellépésekre is el-ellátogatok, ahogy időm engedi. A pénztárcám szerencsére engedi, hiszen lehet néha szarabbakat enni, de egy jó kis Beatles-koncert bármennyi pénzt megér.

Szóval akárki is legyél: leszarom a kultúrkampfotokat. Unom, hogy évente telekajabáljátok a sajtót, mintha nemzeti ügy lenne az, hogy éppen ki kapja az ingyenforintokat a semmiért. Természetesen a pénzünk sorsa önmagában nemzeti ügy, de amit csináltok, az engem vajmi kevéssé érdekel. Ha festesz valami szépet, talán megnézem a neten, de szerintem azt se. Új épületekre nincs szükségünk, tessék felújítani szépen a meglévőket, aztán utána beszélhetünk. Zenészkollégák, áhhhh. A sohasem volt, mesterségesen csiszolt nagy- és kis generációk nevében kamulázadtatok, majd beálltatok némi szedett-vedett ízlésbizottságba, most meg osztjátok az észt hetvenévesen valami kereskedelmi tévében, hogy mit hogy kéne. És kedves partvonalon kívüliek: attól, mert nem jelenhetett meg lemezetek, attól még lehetett szar a zenétek. Nem mondom, szórakoztatónak szórakoztató az Áll egy ifjú élmunkás a réten, de zeneileg annyira nem nagyon jó. Illetve így jó.

Tulajdonképpen az a baj, hogy azóta rájöttünk: átbasztatok és lehúztatok minket évtizedeken keresztül, és most, hogy kezdünk öntudatra ébredni, görcsösen próbálod markolászni a bukszánkat, de egyre inkább csak foszlányokat tudsz magadnak belőle leszakajtani. Tukmálnád rám az újabb, minket béklyóként röghöz kötő lemezeidet, porosodó, sokkilós könyveidet, rajongói pólóidat, szar festményeidet, ezeknek újra- és újramasterelt, -digitalizált kiadását, díszdobozos szettjét, anyám kínját. 

De most elég volt, nem kell többé. Eddig, és ne tovább! Hiszen a művészet nem árucikk. A művészet önmagáért él és virul, a művészet őszinte, az alkotás az önmaga és az alkotó öröméért készül. Hétköznapi emberektől, hétköznapi, lelkes embereknek. A tehetséges, a jó, az alázatos majd kiemelkedik - hiszen a közeg úgyis kiemeli. De nem a kiadó, a homályos hátterű mecénás, az állam és többi. Nekem nincs szükségem többé közvetítőre a Művészem és magam között. Nem kellenek a sztárok, a celebritások, az öncélú magamutogatás, a magánéletetek.

Jól kibaszott veletek az internet és a dematerializáció. 1-2 évtized alatt a kis kiváltságaitok szépen köddé váltak, és rá kellett jönnötök, hogy nem értetek semmihez - ráadásul amit csináltok, az is szar. Ugyanazt a pár slágert játsszátok Elvis és a Stones óta. A Négy Akkordos Nóta, kis kreatív díszítés, D-Dsus-D7-D - és ennyi lenne az egész? Igen, ennyi. Ha felteszel egy kápót vagy lehangolod az E-t D-re, már királynak érzed magad. Torkig vagyok a szar rockkal - intro, verse1, verse2, chorus, solo, chorus, tacet, outro -, poppal, metállal, R&B-vel, new rockkal, rappel - a kísérletezgető, bátor, ámde hulladék és unalmas világzenékkel, hárfás-szintetizátoros-szaxofonos alternatív fesztiválfosokkal, Másféllel, a retródídzsékkel. Nem érdekelnek a szakmai berkekben hatalmas tiszteletnek örvendő Tanár Urak, Al di Meolák, Joe Satrianik meg hasonló csodagyerekek, zenebohócnak a cirkuszban a helye.

Már a 80-as évek végén érezted a vesztedet, hogy "DJ's the man we love the most" - és milyen igazad volt! Na vajon miért? Mert ennyire romlana a közízlés? Nem, egyszerűen ti romlottatok meg és léptetek túl a szavatossági időtökön. És még mindig zenéltek, még mindig alkottok. Vagy újraértelmeztek. Persze felőlem nyugodtan, majd fizet érte biztos elég valaki. Csak nekem ne kelljen.

Maradnak az arctalan Mixcloud-sztárok sosem hallott előadókkal, és ez így is van jól. Hiszen a zene mindenkié, főleg az egyszer használatos zene. Nem érdekelnek a csodálatosan megkomponált, ezersávos és újrakevert stúdióalbumaid ezernyi sessionzenésszel, hogy már harminc éve azt ígéred minden egyes alkalommal, hogy ez az eddigi legjobb lemezed, hogy aztán megint adsz valami koncertet, ahol mi elénekeljük helyetted a röfréneket, nem kell. A villamosra, metróra se fogok felszállni a kedvedért, nemhogy végigácsorogni azt a 3-4 órát, amiben a szokásos órás késésetek is benne van, hiszen ti tesztek nekünk szívességet valójában, hogy láthatunk benneteket, nem?

Fizetnék-e még a zenéért? Hát persze, hogy. A kedvenc kocsmámban, ha eljátszod mondjuk a Mint a violákat, tuti fizetek neked egy szilvát, meg hagyok valami extra jattot. Ha a szülinapi bulimra eljössz haknizni, engem szórakoztatni, és történesen mondjuk Kadlott Karcsinak vagy Aradszky Laci bácsinak hívnak, akkor is. Mert szórakoztatsz, szívből, de hivatásszerűen. Filmért? Soha. Még a filmed letöltésére is sajnálom az áramot meg a sávszélességet, nemhogy azt a másfél-két órát, amit annak megnézésével kellene töltenem. A DVD-s szekrényem megy is a bizományiba.

Művészkém, hát itt a vége. Tudod te ezt nagyon jól. Zsenik, mesterek százai haltak meg évezredeken keresztül totális ismeretlenségben, szegénységben - aki halála után válhatott ismertté, még az is csak az üdítő kivétel lehetett. Semmi új.

Ha nem jött be, tessék szépen elkezdeni dolgozni. Biztos van eredeti mesterséged - vagy ha nincs, hát majd jó leszel betanított munkásnak, ahogy akárki más. Mi is dolgozunk, teljes állásban - és akkor alkotunk, amikor olyan kedvünk van. Pénzt sose kértünk érte, de nem is verjük a tamtamot, hogy nekünk ezért bármi is járna. Pedig kurvára sokkal jobbak vagyunk, mint bármelyik államilag dotált "művész".

Ennyi nem elég? Mikor adtál utoljára számlát, hm?

(Ja igen. Már megírták - mentségem, hogy csak utólag olvastam. De megnyugodtam azért, hogy nem csak én látom így.)