Ellehetetlenítették, nem hagyták kibontatkozni, fúrták-faragták. Elég volt. Fenyegetőzött, zsarolta a munkaadóját, de nem történt semmi. Egyszer egy szép napon itthagyta a várost, ahol élt - most már hiába hívják vissza. Nem jönne ő már semmi pénzért vissza ebbe az országba, ami nem adott neki semmit - ellenben csak azon munkálkodott lakóival együtt, hogy őt elüldözzék innen.

Mindegy, öljék egymást halomra - ő és családja boldog amerikai, nyugat-európai nyugdíjasként fognak koktélozni, miközben itt már 50-60 évesen elvisz mindenkit a szívroham és a rosszindulatú daganat.

Ő az, aki valamiért folyton önigazolást, okokat keres. Talán itthon is teljesen jó körülmények között élt korrekt fizetéssel - csak szimplán elvágyódott, világot akart látni, újat akart. De ezt valamiért nem meri bevallani, vagy önmagában kevés indok lett volna ahhoz, hogy tényleg elinduljon. Éppen ezért felépíti magában az "élhetetlen országot", és hergeli magát. Nap mint nap figyeli, várja, gyűjti és feljegyzi negatív tapasztalatait. Na ugye, megmondtam! Tolakodtak a postán, grimaszoltak a pultnál, a kasszánál átbasztak, a metrón félrelöktek, a járdán elsuhant mellettem egy biciklista, a zebránál nem állt meg az autós, a házam előtt valaki eldobott egy sörösüveget, a kutyát meg odaszaratták a játszótérre. Na most telt be a pohár, elmegyek, viszem a családomat is.

És indul, és viszi az asszonyt, a gyerekeket is - meg se kérdezi őket. De még hátraköp egy utolsót - mint a Szakadt csövesben: elszaladok, de még visszakiabálok. Mert ott egy élhetőbb, szebb világban fognak felnőni, még ha sajog is a szíve, hogy neki innen mennie kellett. De hát a felelős családfő minden körülmény között mindent elkövet azért, hogy a lehető legtöbbet adhassa meg a családjának. És aki nem tesz meg mindent, sajnos az tücsökféle.

Így telnek boldogságban, jólétben a hetek, hónapok, évek külföldön. Hogy boldogsága és anyagi jóléte teljes legyen, ezt természetesen a lehető leggyakrabban kifejezésre juttatja az itthon maradottak felé. Leginkább természetesen az interneten szeret szupi lakhelyével, nyugat-európai (vagy nyugat-amerikai) fizetésével, állásával kérkedni (legalább itt megbecsülnek!), meg hogy eleve minden jobb és szebb.

Saját középszerűségét és sikertelenségét erkölcsi győzelemként próbálja kifelé kommunikálni: kint se vitte semmire - max. átlagfizetéssel tudott elhelyezkedni, esetleg kifejezetten lenézett munkát végez -, de abból ott mennyivel jobban megél. Beleülni egy gazdagabb országban a langyos készbe, a közöshöz szinte semmit hozzáadva - igazi eredmény. Nem egy még azzal is képes dicsekedni, hogy a szociális hálónak köszönhetően milyen juttatásokra és segélyekre jogosult. Itt alanyi jogon jár az ezer euró, abból teljesen jól el lehet lébecolni!

Egyvalamivel dühítheted fel igazán: ha nem szállsz be a kárálásba (ezt többnyire csoportosan szereti művelni), esetleg ellent mersz mondani és vállalni, hogy te itthon minden nehézség ellenére (hazatérve) jól-jobban érzed magad. Az utolsó örömforrástól fosztod meg ezzel - ne tedd. Bosszúja és haragja - a csordaszellemnek betudhatóan még inkább - felmérhetetlen.

Természetesen legbelül boldogtalan és hontalan: ezt vagdalkozással és negatív hírek gyűjtögetésével, továbbosztásával próbálja kompenzálni. Csúszik a négyes metró átadása, vörösiszap, megszorítások, egyenruhás bűnözés, nemzetiboldogság-index! Ha hazalátogat, akkor a pár nap-hét alatt is csupa-csupa negatív élmény éri. És hirdeti, itthon is! Csövesek, bunkó emberek, agresszió, koldusok, kutyaszar, drágaság, lehúzás, irigykedés, élősködés. Aki hazavágyik, az gyáva, nacionalista, a kormány szekérrúdját tartja. Még akkor is, ha 2006-ban vagy idén jött haza.

Odakint ilyen nincs, menekül is vissza - ó, ti szegények, hogy bírjátok ezt itthon...