Mai postunkban egy szomorú - mondhatnók - szívfacsaró és nagyon igaz történetet olvashatunk a festői Limerickből, egyenesen a Boldogság smaragd szigetéről. Bár nem tisztje a szerkesztőnek, hogy véleményezze is az olvasói leveleket, ezúttal kivételt teszek: sajna minden pontjával a legmesszemenőbbig egyet kell értsek, a legpéldásabban magyarázza, hogy miért is alakult meg annó ez a blog, és miért meneküljön mindenki, amerre lát.
Kedves Dobbants Velünk Blog! Karcsi vagyunk és Judit, mi harmincnégy éves budapesti házaspár vagyunk, és úgy gondoltuk, megosszuk mi is a Blog olvasóival a mi történetünket.
Miért voltunk muszájak eljöjjünk Magyarországról?
Nos, lássuk. Csapjunk bele. Alul az okok. Éspedig a következőek:
- Úgy éreztük, ez az ország nem halad sehová, és bár az ember kidolgozza a belét, akkor is lehúzzák még a hetedik bőrt is róla. Itt megbecsülik a munkánkat.
- A vállalkozásokat ellehetetlenítik, kénytelen voltam már időszakos munkára bejelenteni és zsebből fizetni mindenkit, az Adóhivatal meg a Köál pedig folyton vegzált és fejőstehénként kezelt - ugyanúgy, ahogy az autósokkal szokták.
- Kurvára utálom a jelenlegi kormányt, és nem tudok belenyugodni, hogy demokratikus választásokon a többség nem az én pártomat emelte újra a hatalomra. Efölötti tehetetlen keserűségemben ott teszek alá állítólagos hazámnak a távolból is, ahol csak tudok. Rossz hírét keltem, hazaköpködök, az otthonmaradottak életét facebookos és egyéb internetes szennyezéssel próbálom megkeseríteni.
- Egy pitiáner, szar alak vagyok, és úgy érzem, nekem rengeteggel tartozik Magyarország, amiért egy ilyen kivételes arc, mint én odaszülettem. Továbbá az ingyenes óvoda, általános- és középiskola után az egyre inkább szart sem érő - ám azt állami finanszírozású képzésen 8 év alatt megszerzett - diplomámmal se találtam azonnal olyan állást, ahol havi nettó ötszázezret kerestem volna.
- Eleve: pár évvel ezelőtt azért a tanárember, orvosember, minimálbéres igenis tisztességesen, jó módban meg tudott élni, és nem kellett azon aggódnia, hogy másnap mit adjon a gyerekének, hogy legyen valami kis meleg a gyomrában - ezelőtt nem panaszkodott senki. Ugyanis amikor beiratkoztam a képzésre, akkor nekem még nem volt tiszta, hogy ezzel szarul fogok keresni, tökre meglepődtem a végzés után.
- Gyűlölöm azt a hozzáállást, hogy itthon mindenkinek minden csak jár, mindenki csak a jogaival van tisztában, a kötelességekre tesznek nagy ívben. Itt viszont a menekültstátusz elbírálásáig állami támogatással kapom az angoltanfolyamot és az átképzést + némi havi járandóságot, ami háromszorosa a magyar minimálbérnek!!
- Ide talán nem ér el az APECH, a bank és egyéb hitelezőim keze - meg van még 1-2 futó ügyem otthon, gondoltam, rövidre zárom a dolgot.
- Bár új hazámban alig pár évtizede még kvázi állami szintű apartheid volt érvényben, mára szembefordultak múltjukkal, és az emberi értékek fő zászlóvivői lettek, ellentétben a félázsiai, rasszista hordával.
- Lehet, hogy itt szarabb az idő: hidegebb van és többet esik az eső, de legalább itt nincs diktatúra. Ez már elegendő ahhoz, hogy a lelki egyensúlyom újra a helyére billenjen.
- Otthon nehezebb lett volna a gyermekeimet nem magyarnak nevelni.
- Itt végre nincs Túró Rudi, tejföl meg hasonló busongós-mélymagyar lófaszjóska kaják. A Tokajit meg a Pick-szalámit fillérekért veszem az alsó polcról (ételturkáló), az iPhone meg feleannyi, mintha otthon vásároltam volna (tizedannyi fizetésből).
- Itt végre kiegyensúlyozott a média, és a legnépszerűbb hírportálokról nem csak a kormány ülepét fényesre nyaló publikációk dőlnek.
- Egyszóval: hazám, ahol az érdekem - ahol több pénzt adnak, és ahol helyettem tisztábbra takarítják az utcát a többi külföldiek. Amíg szar a helyzet otthon, addig távollétemmel tüntetek & lábbal szavazok (meg persze a követségen, esetleg charter-járattal hazaröppenek négyévente) - majd ha az otthonmaradt túszok kikaparják nekem a gesztenyét, persze rögtön visszaülök a jóba.
Mit verzweifelten Grüßen,
Karcsi és Judit
Harmincnégy éves molett házaspár.
2006. október 30.
Az utolsó 100 komment: