A Modoros történetének legjobb (olvasói) posztja eddig. Hálaérzés tölti szívünk, ha meglátjuk jó Urban Gorillánkat. Köszönjük Neki. 

A negatív sznobizmus

„Gyakran járok elegáns és drága éttermekbe, amiknek legendás konyhája van, na de a menza a napejban... azok az ízek... olyat azóta sem tudnak sehol...” /egy ismert magyar színész/

Mielőtt mélyen beleásnánk magunkat a negatív sznobizmus etológiájába, alapjaiban tisztáznunk kell, mi is a sznobizmus; hiszen a negatív mutáció csak ennek tükrében értelmezhető.

Párszáz évvel ezelőtt az angol egyetemekre szinte csak nemesi származású fiatalok járhattak, de lassan megjelentek köztük az alsóbb társadalmi rétegek vagy újgazdagok képviselői is, akik minden elkövettek azért, hogy látszat-gondolkodásmódban, viselkedési klisékben, ötözködésben maximálisan megpróbálják utánozni a valódi nemes és gazdag tanulókat - és ezt persze túzásba is vitték, mert nem természetesen fakadt belőlük. Mivel abban a korban a kirekesztés még nem számított tabunak, az ilyen, alacsony származású diákokat úgy nevezték, hogy „sine nobilitaté”, azaz nem nemesi. Emiatt a szobájuk ajtajára, öltözőszekrényükre kiírták a rövidítést: „S/NOB”.

Ez aztán odáig fajult, hogy a sznobok magukat társadalmilag magasabb rendűnek képzelik, és ezzel egyidőben mindenki mást alacsonyabb rendűnek.

A wikipediában kiválóan határozzák meg a viselkedési, gondolkodási alapokat:

Sznob az a személy, aki annak a felfogásnak él, miszerint néhány ember belülről fakadóan alsórendűbb nála, valamely olyan vélt vagy valós indoknál fogva, mint vagyon, pozíció, származás, végzettség, intellektus stb.

Természetesen a napi élet szintjén ennek megvannak a cselekvési formái: mit néznek meg, mit isznak, mit esznek és hol, hogyan öltözködnek, milyen véleményt alkotnak a világról és főként a pórnépről, azok szokásairól, kultúrájáról, életviteléről, és legfőképpen alantas ízléséről.

Egy idő után azonban belép egy szörnyű dilemma: Innen hova tovább? Hova feljebb?

És ekkor, a kétségek ezen pillanataiban, mint valami égi manna, iránymutató lángoszlop jelenik meg a varázsszó: “Autentikus”

Ekkor a sznobizmus az előrehaladás következtében lekörözi önmagát, és hátulról, alulról lendül támadásba.

Mi, a sznobok, egy mindenek felett való óriási lehetőséget kaptunk az élettől. Megadatik nekünk az – ami fordított irányban elképzelhetetlen – kirándulást tehetünk az eddig (most is) lenézettek életébe: felfedezzük, hogy egy skanzen és panoptikum vesz körbe bennünket, amibe belekóstolhatunk. És ezt még tetézhetjük azzal is, hogy apró időutazások keretében visszatérhetünk gyermekkorunk szegénységének világába, amikor még nem is gondolkodtunk azon, hogy egyszer majd természetes kiválasztódást követően elindulunk az entellektüellé válás útján.

Az addig értéktelen, lenézett, esetleg régen elfeledett, méltatlan vagy ízléstelen, primitív, mindenfajta szofisztikációtól és tartalomtól mentes, az emberi lét és szokásrendszer legalja különös kalandra hív, amibe a negatív sznob nekifutásból veti bele magát. Míg az eredeti “felhasználók” a szürke mindennapok jelentéktelen pillanataiként, tudatosság nélkül élik meg mindezt, addig a negatív sznob nagyon is tudja, nagyon is élvezi, és mérhetetlen tudatossággal műveli – és tudatosan élvezi. Ez a negatív sznobizmus első, és legnagyobb paradoxona.

Véleményem szerint mindez nem máshol kezdődött, mint a hajdani Sziget Fesztiválok Táncdalfesztivál sátrainál. Ott a zenei ízlés kifínomultságát tovább fokozni nem tudó, mára médiamunkásokká váló szigetlakók eufórikus örömmel ugrottak fejest a letűnt idők kiöregedett sztárjainak koncertélményébe, ahol hajdan, a közemberek által sikerre emelt táncdalénekesek és Uhrin Benedek mélységesen színvonaltalan műsorára való pogózás és kényszerélvezés közben a rázkódás hatására összekeveredett néhány dolog a fejükben.

Ebből a jelenségből eredeztethető az, hogy negatív sznobizmus kissé a Hipster divatcirkulációhoz hasonlóan a retrót hívja segítségül. Ebben cinkostársra talál azokban a gyártókban, akik termékfejlesztés helyett visszanyúlnak a múltba, és egy valaha volt gyártmányt vagy terméket szednek elő, amire a negatív sznob azonnal ráharap. Ez lehet üdítő, sütemény vagy keksz, csokoládé.

A Traubisoda, Márka és egyéb retró italok nagyon fontosak a negatív sznobnak. Ha buli van nála, akkor természetesen ott van az asztalon kiemelt helyen az összes elérhető változat. Közös kirándulásra látványosan azt visz magával és a kezében szorongatja, és ha valami új, retró ízben kijön, mint pl. meggyes, akkor extázisba jön. Tök poén, tudod, feeling. Csokoládéval is így van. Látványosan veszi 70-es években népszerű csokoládé utángyártását, ami vagy bűn rossz, vagy már semmi köze a hajdani ízhez, de azért egy egy kockát kioszt a kreatív stúdióban a kollégáknak.

A negatív sznobizmusban kiemelt helyen szerepel a gasztronómia.

Végre! A gaszronómiai csodák, kulináris élmények helyet végre kimondhatjuk, hogy KAJA!
Ennek megélésének többféle ágazata és fokozata van. Első és legismertebb a hentesezés, a munkások hajdan volt reggeli gyorsétterme. Amit azelőtt a negatív sznob a 90-es években még messze elkerült a véres köpenyes hentesek miatt, a repedezett metlachi burkolat miatt, a tőkehús hányingerkeltő szaga és látványa miatt, az ott kajáló piaszagú munkások miatt - még akkor is, ha néha elfogta az éhségérzet a kicsapódó “meleghús” illatok miatt.

Ez ma már nem így van. Különösen nagy kaland a hentesezés, hiszen nem csak, hogy leereszkedhetünk és beléphetünk a skanzenbe, még ehetünk is egy jót. Persze az esetek többségében kizárólag, és csakis sült kolbászt. Nem csak azért, mert az egy kind of nemes étel és a legdrágább is egyben, hanem mert igazából jól tudja magában, hogy a közemberek és munkások által a hentesnél legtöbbször fogyasztott ételektől mint: fejhús, vagy fejhús vízében főtt virsli, kolbász, krinolin és szafaládé, esetleg sült pörc vagy zsírban úszó bőrős császár, a gyomra kifordulna. Pedig bizony a hentesnél ez a valóság. Persze ilyenkor természetes velejáró, hogy 2 decis, üveges Coca Colát vesz hozzá, ami persze semmire sem elég, de ki lehet nyitni a madzagon lógó sörnyitóval. Utána a munkahelyen kötelező jelleggel elmeséli, hogy “reggel beugrottam a henteshez, olyan kolbászt zabáltam…”. Ehhez aztán szintén el kell mesélni, hol van ez a hentes, amiből aztán jó kis beszélgetés keletkezik arról, hogy kinek, hol van a kedvenc hentese. Mert van nekik. (Ezeknek a földrajzi elhelyezkedéséről később még lesz szó.)

Létezik aztán ennek egy másik fokozata vagy típusa, aki bizony még ennek ellenére sem képes leküzdeni magában a henteshez bemenés útjában álló mentális gátakat, de ő is részt szeretne venni a kolbászozásban.

Most nem tudom, hogy az éttermek maguk is ilyenek-é vagy csak hatékony az üzletpolitikájuk, de ennek a sajátos igénynek a kielégítése érdekében és a negatív sznobok szemfelcsillanására a drága budai vagy belvárosi éttermek kínálatában megjelenik a “Sült kolbász a piacról mustárral, friss, ropogós házikenyérrel”. Ahol az ember valóban ezt kapja, de molekuláris gasztronómia szintjén tálalva (és árazva), dizájnosan elhelyezett, bevagdosott, hajlítgatott kolbász egy fél méter átmérőjű tányéron, kinai porceláncsészében a mustár, bazsalikom, medvehagyma, rukkola és egyéb levélköltemények a paradicsomgerezdeken.

A város megfelelő részein nyílt éttermek mindent elkövetnek a negatív sznobok maximális kielégítése érdekében. A kínálatban megjelennek a munkásosztály és panelvilág hajdan volt ételei, természetesen árban alig lemaradva a zöldborsmártásos szürkemarhasteak mögött. Csillagászati árakkal spenótfőzelék, tojásos lecsó, kapros tökfőzelék, krumplifőzelék, előételek közt belugakaviár-árban a körözött (tavaszi spájz ízei), tepertőkrém - és mindennek tetejében, különös kegyetlenséggel elkövetve reggelire a párizsis zsemle…

Sajnos az ebédházhozszállítást sem kerülte el ez a jelenség, mert kajarendeléskor sokan nem riadnak vissza, hogy a titkárnőnek vagy recepciósnak fennhangon jelezzék (lehetőleg a többiek füle hallatára), hogy túrós csuszát, tojásos nokedlit, erőlevest, spenótfőzeléket, grenadírmarsot rendelnének, és mindenzt egy tisztességes adag cordon bleu áráért.

Valaha a főzelékfalók is igen jellemző negatív sznob helyek voltak, de mióta elszaporodtak a plázák és mindegyikben van pár főzelékes, a főzelékfalás a plázába járással párosult mind kulturális házasság, s emiatt gyorsan lekoptak onnan. Most a “mi nem megyünk mekibe”-típusú közemberek eszik ott a 40 deka lisztes rántásban úszkáló három szál zöldbabot tegnapról maradt, piros lámpával melegen tartott bélszínrolóval. (1400 forintért)

A fröccs, a melósok üdítője.

Itt be kell, hogy valljam - mivel hosszabb ideig külföldön tartózkodtam -, nem voltam jelen a fröccs negatív sznobizmusának születésekor, ezért a pontosan nem tudom, hogy a melósok üdítője milyen csavar folytán lett az entellektüelek és médiamunkások kimagasló szakértelmet igénylő italkultúrájának megtestesítője. Nyilván ehhez is az italsznobéria önlekörözése vezetett, hiszen a borkultúra és manufakturális belga sörök szakértelme után már nem nagyon visz tovább az út. Hasonló lehetett, mint a gasztronómia esetében a KAJA kimondásának végtelen öröme, hiszen itt ugyanezzel a felismeréssel lehetett kimondani végre a fokozhatatlan italmegfejtés után, hogy PIA!!! Szerintem ez a felhőtlen gondolat vezetett oda, hogy a környezetemben az elmúlt években a “menjünk el egy jó kis sörözésre” című felhívást felváltotta a “beülünk valahová, és megiszunk pár fröccsöt” ajánlat. Ez olyannyira hatékonynak bizonyult, hogy még én is néha rozéfröccs-ivásra vetemedek.

Persze a a fröccskultúra “Pia” jellege és az ebből adódó öröm nem tartott sokáig, hiszen a sznobok italozgatásainál elkerülheteten tényező az italhoz értés, tudásfitogtatás, és emiatt a fröccsözés lassan ismét a kifinomult ízlés megtestesítőjévé vált (Hipster körforgás).

Fesztiválokat rendeznek, szakértők nyilatkoznak, a korábban említett éttermeknek külön fröccslapja van, az arány minimális megváltoztatása esetén már más névvel illetik, az emberek vacillálnak, hogy most egy “házmestert vagy bivalycsókot kérjek” , holott nekem az utolsó emlékem az volt róla, hogy a 70-es években a nagyapám kínálta vele a bútorszállító munkásokat, mikor felcipeltek valamit, és nem nagyon méregetett, csak megkérdezte, hogy “egy hideg fröccsöt?”

A pálinkasznobizmusba most különösebben nem mennék bele, de ott is hasonlóan indulhatott a jelenség, csak megspékelve egy kis “miért is iszunk viszkit? Végtére is magyarok vagyunk, van nekünk saját töményünk. Nem így van?”-gondolatisággal, és a nemzeti értékek iránti elkötelezettség fellángolásával. Így fordulhatott elő az, hogy a külvárosban vagy vidéki házakban barkácsolt lepárlókon a konyhában készült vagy a füstös kocsmákban alumíniummérővel töltött töményitalből országos fesztiválok lesznek, ahol már 15e forintot is elkérnek egy-egy specialitás 70 centi hosszú és 2 centi átmérőjű pár decis üvegéért, amelyről blogokon ódákat zengenek a szakértők.

Nagyon fontos tényező a kocsma maga. Amit a sznobnak hajdan az irish pub vagy belga söröző jelentett, a negatív sznobnak azt jelenti egy belvárosi, mérhetetlenül lepukkant kocsmaintézmény - néha még olyan is, ahonnan a magára valamit is adó hétköznapi alkesz is kifordul. Itt semmit nem számít a minőség, senkit nem érdekel a szemet maró cigarettafüst. Míg a pultoknál, asztaloknál unott alkeszek, borostás belvárosi trógerek iszogatnak mint életük legtermészetesebb momentuma, addig a negatív sznob és haverja csillogó szemekkel mondja, hogy “kétszer két deci vöröset”. A gyermeke születése pillanatát átélő édesapa gyönyörével nézik végig, ahogyan a flegma pultosnő a hosszúnyelű, két decis mérővel belecsobbant a pulton lévő vörösboros tartályba, és a mérő tartalmát már elmosott, de még nem száraz vizespoharakba löttyinti. Ezeket a helyeket aztán egymás között terjesztik, adják tovább a címeket, de azt nem teszik hozzá, hogy az egy-két bor félelemmel vegyes, eufórikus felhajtása után nagysebesen eltakarodtak onnan.

Ahogy korábban írtam, említést kell tenni a földrajzi helyekről is.

A negativ sznobizmus egyik jellemzője, hogy az élményt – legyen az kocsma, fröccsözés, hentes, retrodiszkó, kockásabroszos étterem) – a valós sznobizmushoz fizikailag közeli helyeken igyekezzenek átélni. Teszik mindezt azért, hogy mentőövként érezhessék a valós sznobizmushoz kötődő lelki köldökzsinór biztonságát. Ugyanis, ha igazi “autentikus élményre” vágynának, el kellene menni Csepelre, az Éles sarok környékére, Kőbányára, peremkerületekbe, munkásnegyedekbe, mert a rossz közbiztonság és a civilizáció feldolgozhatatlan távolsága már lerontja a negatív élmény pozitívumát és valós negatívummá válik, és azt köszönik szépen, de nem kérik. Fontos az érzet, hogy lehetőleg azért pár megállóra, vagy egy kellemes sétára ott legyen a Gödör, a Liszt Ferenc tér vagy a Ráday utca valamelyik elitkávézója, ahová még be kell szaladni emlékeztetés gyanánt, hogy igazából hová is tartozik.

A kocsmákat, henteseket, kifőzdéket emiatt főleg Belbudán és Óbudán, az Újlipótvárosban, a Körút vagy az Andrássy mellékutcáiban lelik fel.

Persze mindezt látva tökéletesen megjósolható, hogy ez egyik pillanatról a másikra, vagy talán kisebb átmenetekkel, de le fog csengeni, hiszen a negatív sznobizmus is csak sznobizmus.

Társadalmunkra különösen jellemzőek ezek a jelenségek, a hirtelen felkapott divatok, amik divathullám helyett sznobériába csapnak át. A 90-es évek elején elszaporodtak a salátabárok, minden sarkon volt egy, mindenki ott evett. Ma már hírmondóban sincs nagyon belőlük. Ha csak az italokat nézzük, a rendszerváltás környékén indult a whisky, szenvedélyes viták folytak, hogy bourbon vagy scotch, jéggel, vagy jég nélkül. Aztán jöttek a sörök, eljutva a legextrémebb ír, barna és gyümölcssörökig (párhuzamosan a vodkával), aztán borsznobizmus, borgyűjtés, mindenki borász akart lenni, és akkor lecsapott a Jäger… Hosszú uralkodása után és a magyar kultúrtörténet egyik leggyakrabban elhangzott szótriója az “iszunk egy Jagert?” után hanyatlásnak indult és helyét felváltotta a pálinka és a fröccs, ami most ereje teljében folytatja országlását. Ezalatt persze a korábbi italok visszakerültek a megszokott helyükre, ahogy a pálinka és a fröccs is visszakerül majd. Velük együtt aztán karöltve visszavándorol a főzelék, a Traubi és a sültkolbász is.

A negatív sznobizmus – bár tombol – már nevénél fogva halálra van ítélve, és különben is a skanzenból és múzeumból is egyszer haza kell térni. Éjszakázzon ott a múmia…