Ilyen még talán nem is volt: egy látszólag koncepció nélküli levél - vallomás - posztként. Ám Bombata visszajelzése annyira tetszett, hogy talán a törzsgárda sem bánja, ha néha ilyet is olvashat.

Hello Tibi!

A blog olvasgatása számomra is nagyon sok élményt ad és sokszor jutok arra a felismerésre, hogy modoros az egész világ. A legmegrázóbb viszont talán épp az, amikor az ember önmaga és a közvetlen környezetének modorosságával is szembesül.

Leginkább akkor szoktam hangosan felröhögni, amikor korábbi önmagamra ismerek egy-egy leírásban. Visszaemlékezve a gimnáziumi évekre, a metál modor ugrik be elsőként. Mára ebből nem maradt más, mint az oldalt kopaszodó séró. De anno még magam is bakancsban, fekete ruhákban és pentagrammával a nyakamban lófráltam és amilyen kevés eszem volt, növesztettem sihederbajuszt és szakállat is. Ebben a legszomorúbb az volt, hogy úgy éreztem, jól nézek ki tőle. Ebből eredően, most ritka hülyén nő rajtam a borosta, bajusznál és szakállnál már 1 nap után feketéllik és mivel még a nyakamat is szőr fedte, így a borotválkozás kész tragédia. Én tehetek erről, szó se róla. Továbbá szintén én voltam az, aki a tükör előtt állva, piros Levi's-kendőt kötöttem a homlokomra és miközben önmagamat szemléltem büszkén, többször is latinnak és jóképű súlyos latin arcnak gondoltam magam. Hát, súlyos eset voltam, az nem kétség.

Persze a modorosság örökletes is, így nem kellett érte a szomszédba mennem, bár ott is akadt belőle épp elég. Apám egy nagyon jóravaló ember, de modorosságban nincs párja. Alapvetően, a legkevésbé sem az Öblös típus, a Modoros megjelenésből viszont számos elem illik az öregemre. Már azelőtt, hogy magánzó lett, szintén rengeteg időt töltött a műhelyében, a falak tele voltak Simson Schwalbe-poszterekkel, amelyeken meztelen nők pózoltak. A műhely falát pecás és sörös táblácskák díszítik, amelyeket persze nekünk, modoros gyerekeknek köszönhet. Modoros horgász, afféle klasszikus arc, aki nem rángatja ki a családját; örül ha egyedül, nyugalomban lehet. Természetesen az autóját és a motorját nagy gonddal ápolja, a családban bevett mondás, hogy első a kutya, a macska, aztán a kocsi és a motor, majd jöhet a család. Az autóban természetesen a kormányon van egy sportmarkolat, hogy ne csússzon, illetve az első ülésben szépen ott pihen a fagyöngyökből fonott hátmasszírozó. Szenvedélyes motoros, ahová csak lehet, azzal megy. Ez így van akkor is, ha túrázni viszi anyjukot, de akkor is, ha anyagbeszerzésre megy.

Az öltözéke megér egy külön misét. A fecskéről már sikerült leszoktatni, de a nadrág mellig történő felhúzásáról egyelőre nem. Motorra túrázáshoz bőrkabátot húz, farmerral és szandállal. Anyagbeszerzésnél marad az olajos munkásruha kantáros kertésznadrággal, a szakadt táska, valamint az övtáska. Utóbbi fontos kellék. Nyáron természetszerűleg pólóra veszi. Erre ugyanis rátűzhető a tokba helyezett mobiltelefon. Hosszabb utak esetén az övtáska kiegészül autóstáskával, amibe elhelyezhető a pénztárca. A fényképezőgép az egyik legmodorosabb kiegészítője, ugyanis viszi magával mindenhová és fotóz vele, ha kell, ha nem. Számos albérletben laktam már, illetve barátnőmmel ez a harmadik közös lakásunk. Bármikor ha jöttek, mindig körbefényképezte az egész lakást, hogy megmutathassa az otthoniaknak. Mintha bárkit is érdekelne. Temetésen csak azért nem fényképez, mert rászólunk előtte.

A látogatások különösen nehezek, ezért is redukáljuk a számukat maximum évi 1-re. Jellemzően, a külön többszöri kérés ellenére is, mindig érkezik a finom hazai. Virág a ház úrnőjének, az ház ura pedig alufóliába csomagolt házikolbászt kap, mert 'Régen úgy szeretted, fiam!'. Ezzel együtt némi desszert is; mézes krémes abból a cukrászdából, amit gyerekkoromban is utáltam. A hazai többek közt azzal az indokkal is érkezett, hogy 'Biztos éheztek, nem esztek rendesen.'. 2 éve még próbálkoztunk ebédmeghívással, mondván hogy lepjük meg kicsit az őseimet. Természetesen a hozzászólások nem maradtak el sosem; "Micsoda új ízek, na apjuk nekünk is újítanunk kell.". Ezt nem meglepő módon követte egy ebéd-visszahívással egybekötött ritka kínos össznépi születésnapozás, ahol csodálatos módon ugyanaz a menüsor bukkant fel, amit előtte héten mi prezentáltunk. Persze hozzátéve, hogy biztos nem lett olyan finom, mint amit mi csinálunk, dehát...

Nos, hirtelen ennyi a családi modorosságokról. A modorosság felismerése számomra azért is volt egy nehéz dolog, mert magam is ebben éltem. Addig, amíg az ember ezt kapja nagy dózisban, addig nem tudja más szögből szemlélni ugyanazt. A modorosságban pedig az az igazán veszedelmes, hogy az ember nem tudatosan modoros, nem törekszik rá, hanem számára ez a természetes, így váltania sem könnyű.

Éljenek a 80-as évek!

Bombata