Hát kedves fiatalok, kedves fiatal barátaim - hiszen gyerekeknek nevezni dőreség volna Benneteket -, le a kalappal Előttetek. Amit ti most itt ország-világ színe előtt véghez visztek, az valami egészen fantasztikus és egyedülálló a történelemben. Mi több: maga a történelem.

Igen. Magamat, magunkat látom '68-ban, ahogy Hodensäuger Imivel futunk Prágában az orosz tankok elől. Bátrak voltunk és fiatalok. Vagy inkább vakmerőek, hiszen nem is tudtuk, mire vállalkoztunk. És mérgesek. Nagyon mérgesek. Lázadtunk, harcoltunk, küzdöttünk Valami ellen, amit akkor még mi se tudtunk behatárolni, de éreztük - mi több: tudtuk, hogy ott kell lennünk. Valami hajtott minket belülről, talán a kollektív tudattalan, vagy csak a máig lángoló igazságérzet.

Ugyanezt érzem most is, hogy bár tulajdonképpen a sajátjaim ellen kell fellépnem, de tudom, hogy a jó oldalon állok. Mert a cél és az eszme nemes, a hazugságot pedig nem tűrjük.

Nosztalgikus könnyek szöknek szarkalábasodó, emberöltőnyi szemembe. Ifjú tekintetetek tiszta, lelketek romlatlan, ám elmétek már korántsem naiv. Büszke vagyok rátok, hogy valós és merész céljaitok vannak. Hogy ki tudjátok, ki meritek mondani, mik azok. Hogy elsőként ebben a nyomorult, annyit szenvedett kis országban végre valaki nem félt kiállni az igazáért. Ahogy azonnal összezártatok és kivetettétek magatok közül a rátok telepedni vágyó, pártpolitikus kalandorokat, szélsőséges bajkeverőket. 

Ám most egy csapásra felnőttetek. Ti már nem vagytok gyerekek, nem vagytok szimplán "diákok". Hatalmas felelősség terheli a vállatokat, a tett és a vállalás bizony egyben kolosszális felelősséget is hordoz magával. Most azonban kérlek Titeket: ne rontsátok el! Ne rontsátok el, mint annyian előttetek, ne játsszátok el a bizalmunkat!

Most Bennetek van minden reményünk. Csináljátok, csináljátok magatokért, győzedelmeskedjetek magatokért - és értünk.

Barátsággal:

ifj. Modor Tibor,

független gondolkodó.

Budapest II., 2006. szeptember 17.