Mai postunkban egy szomorú - mondhatnók - szívfacsaró és nagyon igaz történetet olvashatunk a festői Limerickből, egyenesen a Boldogság smaragd szigetéről. Bár nem tisztje a szerkesztőnek, hogy véleményezze is az olvasói leveleket, ezúttal kivételt teszek: sajna minden pontjával a legmesszemenőbbig egyet kell értsek, a legpéldásabban magyarázza, hogy miért is alakult meg annó ez a blog, és miért meneküljön mindenki, amerre lát.

Kedves Dobbants Velünk Blog! Karcsi vagyunk és Judit, mi harmincnégy éves budapesti házaspár vagyunk, és úgy gondoltuk, megosszuk mi is a Blog olvasóival a mi történetünket.

Miért voltunk muszájak eljöjjünk Magyarországról?

Nos, lássuk. Csapjunk bele. Alul az okok. Éspedig a következőek:

1. Úgy éreztük, ez az ország nem halad sehová, és bár az ember kidolgozza a belét, akkor is lehúzzák még a hetedik bőrt is róla. Itt megbecsülik a munkánkat.
2. A vállalkozásokat ellehetetlenítik, kénytelen voltam már időszakos munkára bejelenteni és zsebből fizetni mindenkit, az Adóhivatal meg a Köál pedig folyton vegzált és fejőstehénként kezelt - ugyanúgy, ahogy az autósokkal szokták.
3. Kurvára utálom a jelenlegi kormányt, és nem tudok belenyugodni, hogy demokratikus választásokon a többség nem az én pártomat emelte újra a hatalomra. Efölötti tehetetlen keserűségemben ott teszek alá állítólagos hazámnak a távolból is, ahol csak tudok. Rossz hírét keltem, hazaköpködök, az otthonmaradottak életét facebookos és egyéb internetes szennyezéssel próbálom megkeseríteni.
4. Egy pitiáner, szar alak vagyok, és úgy érzem, nekem rengeteggel tartozik Magyarország, amiért egy ilyen kivételes arc, mint én odaszülettem. Továbbá az ingyenes óvoda, általános- és középiskola után az egyre inkább szart sem érő - ám azt állami finanszírozású képzésen 8 év alatt megszerzett - diplomámmal se találtam azonnal olyan állást, ahol havi nettó ötszázezret kerestem volna.
5. Eleve: pár évvel ezelőtt azért a tanárember, orvosember, minimálbéres igenis tisztességesen, jó módban meg tudott élni, és nem kellett azon aggódnia, hogy másnap mit adjon a gyerekének, hogy legyen valami kis meleg a gyomrában - ezelőtt nem panaszkodott senki. Ugyanis amikor beiratkoztam a képzésre, akkor nekem még nem volt tiszta, hogy ezzel szarul fogok keresni, tökre meglepődtem a végzés után.
6. Gyűlölöm azt a hozzáállást, hogy itthon mindenkinek minden csak jár, mindenki csak a jogaival van tisztában, a kötelességekre tesznek nagy ívben. Itt viszont a menekültstátusz elbírálásáig állami támogatással kapom az angoltanfolyamot és az átképzést + némi havi járandóságot, ami háromszorosa a magyar minimálbérnek!!
7. Ide talán nem ér el az APECH, a bank és egyéb hitelezőim keze - meg van még 1-2 futó ügyem otthon, gondoltam, rövidre zárom a dolgot.
8. Bár új hazámban alig pár évtizede még kvázi állami szintű apartheid volt érvényben, mára szembefordultak múltjukkal, és az emberi értékek fő zászlóvivői lettek, ellentétben a félázsiai, rasszista hordával.
9. Lehet, hogy itt szarabb az idő: hidegebb van és többet esik az eső, de legalább itt nincs diktatúra. Ez már elegendő ahhoz, hogy a lelki egyensúlyom újra a helyére billenjen.
10. Otthon nehezebb lett volna a gyermekeimet nem magyarnak nevelni.
11. Itt végre nincs Túró Rudi, tejföl meg hasonló busongós-mélymagyar lófaszjóska kaják. A Tokajit meg a Pick-szalámit fillérekért veszem az alsó polcról (ételturkáló), az iPhone meg feleannyi, mintha otthon vásároltam volna (tizedannyi fizetésből).
12. Itt végre kiegyensúlyozott a média, és a legnépszerűbb hírportálokról nem csak a kormány ülepét fényesre nyaló publikációk dőlnek.
13. Egyszóval: hazám, ahol az érdekem - ahol több pénzt adnak, és ahol helyettem tisztábbra takarítják az utcát a többi külföldiek. Amíg szar a helyzet otthon, addig távollétemmel tüntetek & lábbal szavazok (meg persze a követségen, esetleg charter-járattal hazaröppenek négyévente) - majd ha az otthonmaradt túszok kikaparják nekem a gesztenyét, persze rögtön visszaülök a jóba.

Mit verzweifelten Grüßen,

Karcsi és Judit 

Harmincnégy éves molett házaspár.

2006. október 30.