Akkor most a nagy hurráhangulatban megkérnék szépen mindenkit, hogy egy pillanatra álljon meg, és próbáljon a rózsaszín ködön túl gondolkodni és értékelni. Ideje leszállni a földre, és csakis a szikár tényekre szorítkozni - elfogultság nélkül.

Mondjuk ki: Peking óta jottányit sem léptünk előre. A magyar sport jelenlegi helyzete továbbra is katasztrofális. Sportklubok a tönk szélén, az egyesületeket kalandorok, adócsalók és tippmixbajnokok uralják. Már serdülő szinten is csak az kerülhet be a kezdőcsapatba, akinek anyuka-apuka csúsztatja az edzőnek a borítékot. Ha az ifiknél valaki tényleg meglépi az extra mile-t és szívét-lelkét beleadja a játékba, azt kiközösítik, megverik. A zuhanyzókban luxus a melegvíz, a mezt az anyukák mossák, felszerelésre is a szülők dobják össze a pénzt - még magnéziára sincs keret.

Ilyen körülmények mellett már a pekingi három arany is kisebb csodával ért fel, még arra se mondhatjuk, hogy a realitásokat tükrözte. Távolról sem. A magyar kontingens már négy éve is erőn felül teljesített - 1-2 sikersportágban hoztuk a kötelezőket, ezzel átmenetileg elterelve a figyelmet a súlyos problémákról, miszerint az egész rendszer korhad, recseg-ropog. A közvélemény meg továbbra is persze érmeket vár, követel.

Most egyszerűen jobban jött ki a lépés, és lássuk be, hogy apró nüanszokon múlt a legtöbb érmünk. Ha az egyik asszónál csak pár milliméterrel arrébb csap Szilágyi, ha Berkit nem segíti a bírók jóindulata, ha a norvég srác életben marad, akkor tán még ennyi éremnek se örülhetnénk.

Félre ne értsen senki, én is tiszta szívből szurkolok a mieinknek. Amikor a lólengés után kihirdették a győztest, akkorát rikoltottam, hogy majd' leszakadt a csillár. De ne hagyjuk, hogy győzzön rajtunk a hurráoptimizmus, kezeljük helyén az eredményeket. És van bennem egy kis keserűség, egy kis rossz érzés.

És igen, aggódom. Aggódom, mert mindenhol ismét erőre kapott a magyarkodás, a felesleges, mellverő nacionalizmus, a más nemzetek - különös tekintettel a szomszédok - kigúnyolása. Cui prodest? Valóban az olimpiai játékokon szerzett érmek száma indikálná az adott ország és nemzet sikerességét, boldogságát? Mi a megszerzett nyolc aranyéremtől különb, ügyesebb, rátermettebb nép lennénk? Korántsem. És persze megint megjelentek a politikusok, akik mások sikerére azonnal rátelepszenek, megpróbálják kisajátítani. Tévedés ne essék: az előző kurzusban is mélységesen elítéltem, ha bármelyik politikus egy-egy kiváló sportember teljesítményének farvizén próbált olcsó népszerűséget szerezni. Akkor még nem tiltakoztam, de mostanra tényleg arcpirítóvá váltak ezek a tendenciák. Én sajnálom ezeket a sportolókat. Sajnálom, mert kiszolgáltatott helyzetben vannak, és egyben naivak is. Amondó vagyok, hogy egy sportoló, egy újságíró vagy egy művész soha, de soha ne nyilvánítson véleményt semmilyen politikai csoportosulás mellett. Hogy érezheti magáénak ezek után bárki Gyurta aranyérmét, aki nem tartja magát az állítólagos és rossz felhangú 15 milliónyi magyar közé tartozónak? Bizony, sajnos sportolóinkat sosem az eszükért szerettük. Maradjanak ők csak a versenyzésnél, és küzdjenek alázattal, szerezzenek mindenkinek minél több örömet. Csak halkan jegyzem meg, hogy 1-1, ma már politizáló sportolónk sikereiben bizony rengeteg olyan adófizető kőkemény munkájával megkeresett forintjai is benne vannak, akik más - jelenleg ellenzéki - platformon találhatóak.

Sajnos páran remekül ráéreztek az érmek fals hatalmára. Most három hétig a mélyszegénységben élő is talán kicsit elfelejti a mindennapok búját-baját, s úgy érezheti, hogy részese lehet pár, számára tökéletesen ismeretlen sportoló győzelmének. Pedig ettől nem épülnek új iskolák, nem szűnik meg a bűnözés, nem egyenlítődnek ki a bántóan mély társadalmi szakadékok, nem lesz olcsóbb a benzin, nem korog halkabban a gyomor. De sajnos itthon is kezd megvalósulni az NDK-s álom: minél több érmet, minél több egyéni sportágban. Sportág? Iparág. Ez egy kőkemény verseny, ami mára csakis a pénzről szól - nagyhatalmak gazdasági háborúja. Ha az ókori görögök látnák ezt, vajon mire gondolnának? Hova tűnt az olimpia szellemisége, a nemes versengés, a Béke? Mert bizony akkoriban még a hadakozást is szüneteltették.

De nekünk marad ez. Állami ünnepség, kormánydelegáció, a nemesfémek csillogásában magukat ünnepeltető despoták, monumentális tömegrendezvény, skandáló ezrek. Ahogy a rossz emlékű harmincas-ötvenes években. Nem véletlen, hogy legsikeresebb olimpiánk is pont 1952-ben volt, amikor máig a legtöbb éremmel örvendeztette meg a magyar küldöttség a Bölcs Vezetőt. Ugye nem érez senki kínos párhuzamot a mostani és az akkori történések között? És ezért most biztos megkapom a magamét, de amíg Magyarországon csak egy gyermek is van, aki éhezik, addig az én pénzemből ne építsünk stadionokat! Különben is: mennyi állami támogatást kap Magyarországon a béka bizonyos testrésze alatt lévő futball, és mennyit a vívás, úszás, trambulin?

Ezeken most kéretik csöndben elgondolkodni. Jöhetnek a kövek.