Tisztelt szerkesztőség!

Örömmel olvastam remek cikküket a magyar sport helyzetének mélyreható elemzéséről. Az olimpia évében vagyunk, és ilyenkor az egész ország közvéleményének figyelme intenzívebben fordul a téma felé. Magam is sportot szerető, és azt egykor magas szinten űző egyén vagyok, ezért aggódok nagyon a magyar sport iránt. Azt a rengeteg félrevezető, dezinformáló, önámító bugyutaságot semmilyen körülmények között nem lehet szó nélkül hagyni.

Kezdetben rögtön itt vannak az önök által úgynevezett „hagyományos sportágaknak” titulált számok. Ne éljünk a múltban kérem! 1932 már régen elmúlt, mégis miféle hagyományt emlegetnek, amikor nevenincs kínaiak, négerek vívnak le minket a pástról. Olyan gyorsak, hogy szemmel nem lehet követni. Mégis mit számít napaság Weisz Richárd stockholmi elsősége? Felbomlott a Szovjetunió, és a türkmének, kirgizek, tannu tuvaiak valósággal felsöprik velünk a birkózószőnyeget, örülhetünk a kvótának is már. Hol vannak ma már Papp Lászlók kérem? Az agyonsztárolt kiskokó is megkapta a beképzeltsége és politizálása miatti jogos pofont annak idején az argentintól, de ma már egy kokónk sincs!!! Erdei annyira gyenge, hogy a német munkaadói még mérkőzést sem hajlandóak szervezni neki!

Úszásban mégis mire lenne esélyünk? A one year wonder Katinka meg Danika fog nekünk aranyat hozni? Netán az örök második Lacika? Elmúlt már az Egerszegi korszak drága uraim! Arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel akkor is csak a laza doppingszabályok miatt lehettünk ennyire sikeresek. Itt vannak az ausztrál és amerikai csodaúszók, akiket esélytelen letaszítani a dobogóról. Mégis kik fognak itt nyerni? Sportlövők? Vitorlázók? Béres Alexandra curlingesei? Vége van a magyar sportéletnek az az igazság! Egy ilyen kis ország tanuljon meg arany nélkül is élni.

Csapatsportokban még ennél is szomorúbb a helyzet! Mit akarunk, kiket akarunk egyáltalán??? Önök örömtáncot lejtettek a kínkeservvel végigszenvedett olimpiai selejtező után, ahol kézilabdát csak újságkivágásokból látott csapatokat is véres verítékkel gyűrtünk csak le. A fejlett skandináv kézilabdakultúra meg is mutatta az utolsó meccsen, mire számíthatunk. Ezért felesleges is volt kijutni. Amúgy sem lennénk sehol, ha az alacsony magyarok mellé nem honosítanánk kubaiakat meg jugoszlávokat. Mi értelme így ennek az egésznek? Amikor meg Nagy Lászlónak elege van ebből, és szeretne szakmailag előrelépni, akkor fújoljuk, hogy hazaáruló.

El tudja nekem valaki értelmesen magyarázni, minek egy ilyen lapos országba jégkorong? Semmiféle hagyománya nincs, régen meg csak urak játszották. Grófok, bárók, a nincstelen, mezítlábas proligyerekek pedig ott nézték őket nyálcsorgatva a műjégen, üres hassal, Kinek hiányzik ez még egyszer, kérdezem én. Hány hajléktalant lehetne jóllakatni egyetlen mamut árából? Hány szegénysorsú cigánycsalád feje fölé kerülhetne fedél egy francos jégcsarnok helyett? Ráadásul jók sem vagyunk benne, felesleges az önámítás. Évek óta képtelenek feljutni a legjobbak közé, amikor pedig nagyon nagy szerencsével kijött a lépés, a legjobbak egyből ajtót mutattak nekünk. A hidegfejjel gondolkodó profi szlovák csapatot még az sem idegesítette fel, hogy ilyen óriási címerrel a mezünkön provokáltuk őket. Úgy játszottak velünk, mint macska az egérrel, és ne higgyük, hogy a 4-3-as vereség tisztes helytállás, mert nem az. Egész egyszerűen ilyen tudásbeli különbségnél a jobb, tudatosabb csapat már a minimális különbségre megy csak, hiszen annyira biztos a győzelme, hogy egy ilyen hosszú és fáradságos tornán nem érdemes többet kiadnia magából.

Vízilabda? Látványsport? Jó vicc, hát nem is látni mi folyik a víz alatt, pedig minden meccs ott dől el. Ráadásul csak a balkánon ismerik, a délszláv fiúk pedig sokkal, de sokkal vagányabbak a nyápic, örökké síró, kesergő, enervált magyaroknál. A világversenyeken tapasztalható aranyeső mutatja meg, mennyivel fejlettebb medencekultúra ez a miénknél, hiába a három nagyon szerencsés olimpiai bajnokság. Kedvező sorsolások, gyanús körbeverések, no meg az emlékezetes athéni kámbekk, ahol a szerbek sokkal jobbak voltak, de hatalmas malaccal, kettős emberhátrányos kapufákkal elhappoltuk előlük a győzelmet. Idén nagyon drukkolok, hogy a megbékélés jegyében végre övék legyen a nekik régóta kijáró ötkarikás elsőség.

Vagy az ötven éve beteg futballunktól várják a csodát, mert a fijjúk is azt szeretik? Észre kéne már venni, hogy még az észtek is simán előznek majd a selejtezőcsoportból. Nem is beszélve a török katlanról, ahol esélyünk sem lesz. Dzsudzsák, Gera, Juhász? Ugyan már! A dilettáns kapitányunk elűzte Husztit, a zsebdespotánkkal meg hatalmas vigyorral parolázik a pálya szélén. Ez már nem a Magyar Köztársaság válogatottja, ez a fidesz marketingcéljait szolgáló, az ország tönkretételében tevékenyen asszisztáló csapat!

Félreértés ne essék, nem panaszkodni akarok, és nagyon drukkolok a magyaroknak majd, de egyúttal aggódom és figyelmeztetek is előre! Tisztelettel, egy független, szabad, európai gondolkodó Salgótarjánból!