Na, eredetileg ők (is) voltak az indie-sek a korai 90-es években. Nem a nagy lemezkiadó vállalatok ernyője alá tartoztak, ezért függetlennek, independentnek tekintették őket. Aztán úgy alakult, hogy megközelítőleg hasonló stílusú, gitárra épülő zenét játszó együttesek kerültek ebbe az indie státuszba - így kezdték el a műfajt is ezzel a függetlenséggel azonosítani. Nagyon nem akarok belemenni a történelmi áttekintésbe, mert ezt a szakértők úgyis jobban tudják.
Két fő csoportot különböztetek meg a zenészekre hasonlítani kívánó rajongók közül, az első
A klasszikus Britpop-rajongó:
A vidámabb, magukat kevésbé komolyan vevő Blur vagy Supergrass kedvelői megjelenésükben is próbálták a casual, tehát az utcai, kényelmes, sportos holmikat hordani: melegítőfelső, pólóing, zárt sportcipő. Hajviseletük szertelen, de mellékes.
Rendszerint középosztálybeli háttérrel rendelkeznek, kiejtésük is a dél-angliai jellegre próbál utalni - előkelőbbnek is tekintik magukat a proletár britrock követőinél. Jellemző, hogy a skóciai Franz Ferdinandnak is angol énekese van, vagy a travisos Francis Healy is csak az átvezető konferálásokra tartogatja a glasgow-i kiejtést. A lágyabb brit muzsika művelői között még muszáj futtában megemlítenem a magas férfihangra, tiszta hangzatokra, teátrális hangszerelésre és zongorára épülő vonalat is - ez a sokakban (nem feltétlenül kellemes) borzongást keltő Coldplay vagy Keane. Sajnos ezek az együttesek és rajongóik végtelenül unalmasak és jellegtelenek, úgyhogy térjünk is rá a mai fő attrakcióra!
A szigetországi britrock-rajongó:
Fehér tornacipő, sötétkék trapéz farmernadrág, hozzá azonos színű farmerdzsekivel. Szemében az értelem minimális szikrája sem fedezhető fel, állandóan résnyire nyitott szája csak súlyosbítja amúgy is bamba arckifejezését. Kislányos bilifrizurája első látásra spontánnak és szertelennek tűnhet, de gazdája valójában rengeteg energiát fektet a fülére rálógó haj és a pajesz szakszerű kunkorításába. Ám ami a Gallagher-testvéreknél csak szimplán vicces, azt a rajongó lazának, eredetinek és követendőnek találja.
Idoljaihoz hasonlóan személyiségét és világnézetét ellentmondások tömkelege jellemzi. Nagyon szeretne ő is észak-angliai, kizsákmányolt munkásosztálybelinek tűnni: ezt a fukin szó valószínűtlenül gyakori alkalmazásával és az eleve póriasabb benyomást keltő working class hero-akcentus még érthetetlenebbé torzításával, motyogással és beszédhibával kombinálja. A nagy "északi" igyekezetben hajlamos még a best bandet is bászt bándnek ejteni.
Hőssé is ikonná kiált ki minden álproletár, lopott, közhelyes riffekkel operáló egylemezes zenekart - feltehetőleg isteníti a Stone Rosest, de természetesen a liverpooli The La's számára az etalon, a britrock műfajteremtője. A Pulpot, Oasist csak titokban hallgatja, ez a vonal már túl kommersz számára. Kis adalék: az írd és mondd két, azaz kettő stúdiólemezzel rendelkező Stone Roses együttes szolgahű és profi feldolgozásait játszó számtalan tribute zenekar ma is rendszeresen teltházzal koncertezik az Egyesült Királyságban és Írországban.
Az angol britrock-rajongó alapvetően mindenkit utál - legalábbis úgy csinál. Utálja a felső- és középosztályt, a szomszéd várost, a saját város másik futballcsapatát, a kedvenc együtteséhez hasonló stílusú együtteseket, az íreket, skótokat, amerikaiakat, németeket, katolikusokat. Persze ő is ír vagy skót származású, és bármennyire gyűlöli a liverpudlian köcsögöket, a szintén pszeudóproletár Beatlesbe nem tud és nem is akar belekötni.
A magyar britrock-rajongó:
Ilyen is van - ők a legviccesebbek, hiszen úgy próbálják itthon megvalósítani és élni ezt a szubkultúrát, hogy azt semmilyen magyar behatás ne érje. Míg a magyar beat, rock, szintipop, punk, oi, stb. mind szépen kialakulhatott és továbbfejlődhetett, itthon csak egyfajta - nagyrészt angolul éneklő - indie-mozgalom jöhetett össze, britrock alig.
A magyar britrockos általában oasises, és ahol teheti, büszkén hangoztatja, hogy ő már jóval a Wonderwall előtt rajongó volt; a Supersonic meg a Shakermaker bilincselte le legelőször. A UK Top 40-t nézte hétfő esténként az MTV-n, de persze már akkor is voltak olyan kiválasztottak, akik Angliában tanulhattak vagy élhettek a családnak köszönhetően - aki Angliában járt iskolába, az érti; a többinek meg felesleges magyarázni.
Ez a link a magyar rajongók magyar ill. angol nyelvű beszámolóival többet mond mindennél - idézek párat.
Persze nem lenne baj, ha az igazi Oasis is ellátogatna errefelé, de nagyjából biztos, hogy a Sziget fesztivál ennyi pénzt még egyszer egyik együttesre sem fog áldozni. Nekik ez volt a nagy tanulság, nekünk pedig az, hogy jobb lenne Angliában élni.
Az Oasis-koncert előtti kibaszott reggae-cirkusz a magukat a legjobb zenét játszó bandának tartó magyar együttes, a Quimby volt (három dobosuk van... szerintem inkább egy jó dobost kéne találniuk végre)... A Quimby egy szar popegyüttes, szar, mint a magyar zene... azt kell mondanom, annak ellenére, hogy magyar vagyok...
Tudom, hogy a magyar médiában lehúzó vélemények jelentek meg az Oasis fellépéséről, miszerint Liam túl visszafogott volt a közönséggel, nem beszélt, ilyesmi (="and staff") Merthogy csak a pénzért játszottak. Azt mondom, a magyarok kibaszott idióták. Az Oasis egy rock n' roll-banda. Nem a ruhatervező- vagy szórakoztatóipar termékei, ők nem show-elemek, ők egyszerűen JÓ zenészek. Ha valakit a körítés érdekel, vagy azt akarja hallani, hogy "ti vagytok a legjobb közönség", az menjen a cirkuszba.
Külön örömmel olvastam az utóbbi két bekezdést angolul, mert így legalább megnyugtathattuk a bennünk kételkedő és talán kicsit csalódott külföldieket, hogy szerencsére Magyarországon is vannak normális emberek!
Az utolsó 100 komment: