Tudom, pár napja pont azt írtam, hogy a heti 3-4 megjelenést tartom ideálisnak, de több okból is muszáj belehúznunk: csak gyűlnek a beküldött anyagok, ráadásul most már nekem is szerencsésen több időm van alkotni, visszatértem. Csak győzzétek olvasni :-))

 De régóta ígérem a filmkedvelők modorosságainak pellengérre állítását, te jó ég!

Nathanp bátyánk egyszer már pimaszul kifigurázta a szórakozatóelektronikai elferdüléseket, ehhez szeretnék én is valamelyest hozzájárulni.

Volt életemnek egy szánalomra méltó, többéves szakasza messze idegenben, amikor a napi (esti) szórakozást az otthonomban berendezett házimozi-rendszer jelentette az egészséges, normális kocsmázás helyett. Rólunk is szól tehát a mai írás.

A házimozi-fanatikus:

Kezdem akkor rögtön velük. 2001-2002 környékén, amikor még tényleg ritkaságnak és luxusnak számított a DVD, ők már akkor arról győzködték egymást a szakmai fórumokon, hogy addig jó, amíg a DVD-k 6-7000 forint fölött vannak, mert ha már a nép is hozzáfér a filmekhez, az a minőség rovására fog menni. Az árak már sok éve visszaestek, de én nem tapasztalom az általános minőségromlást. Persze nem kell minden 999 forintos lemezről elhinni, hogy tökéletes moziélményt fog nyújtani, de jó eséllyel marad szakmai szemmel is élvezhető a korong.

Náluk a rendszer a lényeg, a film maga mellékes. LCD-tévé, plazma és a többi a proliknak való (hiszen az nem mozi), csakis kivetítő (projektor) kerülhet szóba. Persze sose fognak megegyezni egymással a két tábor követői: LCD vagy DLP? Az LCD "rácsos", a DLP pedig "szivárványos". Van persze sorduplázó, meg CRT is, de azok nem számítanak.

Na de a hangrendszer. Réges-régen olyanokkal lehetett frenkizni, mint sztereó, kvadrofon, aztán jött a dolby surround, majd az 5.1, a DTS, a 6.1 és a 7.1. Igazán kihasználni persze egyiket se nagyon tudja senki a szomszédok miatt, de ha szépen kötik be, valóban jól mutathat a háziúr főhadiszállásán. A térhatású hang iránti igényt olyan magasra korbácsolta a DVD-ipar, hogy ősrégi, klasszikus filmeket is 5.1-es, újrakevert hangsávokkal voltak képesek újra piacra dobni.

Milyen filmeket szeret nézni a házimozi-fanatikus? Mint kitalálhattátok: olyat, ami a rendszerét minden téren próbára teszi, és lehet mutogatni a hasonló érdeklődéssel bíró látogatóknak.

-Apám, figyelted ott 1:43:23-nál, hogy suhant be a pörgő szekerce bal hátulról? Beszarok, visszatekerem!

A figyelem központjába kerülhetnek a bravúros hangtechnikai megoldások mellett a képkockák, tömörítési hibák - de a minőség felett sokszor mégsem szabad szemmel (józan ésszel) ítélkeznek, hanem a bitráta-számlálót figyelik egész végig.

Jellemző rájuk mindenféle különkiadások és díszdobozos kiadványok vásárlása a már meglévő eredeti példányok mellé - legyen az embernek valami hobbija. Még ha kissé költséges is.

A jó filmek kedvelője:

Sokszor metszetet képez a házimozi-fanatikussal: polcán megtalálható minden kötelező darab, a teljesség igénye nélkül: Gladiátor; Ben Hur; Keresztapa-trilógia; Kubrick-gyűjtemény; Starwars-trilógia; Mátrix; Forrest Gump.

Tévedés ne essék, ezek a maguk módján mind élvezhető - bár néhol túlértékelt - filmek, de a must-have és minden polcon ott a helye, nem hiányozhat egy gyűjteményből sem, látni kell - ezek a kategóriák és kötelező érvényű ítéletek kicsit felbőszítenek.

Az igényes:

Legalábbis ő úgy gondolja magáról, hogy az, és mindenekelőtt nagyon eredeti, a kommersztől elrugaszkodott ízlése van. Ők az olyan nagy költségvetésű filmeket kedvelik, amik a művészfilm sok tulajdonságával bírnak. Elsősorban francia vagy lengyel - ha amerikai, akkor valami nagyon forradalmi témájú legyen.

• Amélie csodálatos élete: tömörmodor. Korábban többször felhasznált (saját) ötletek egy hihetetlenül sikeres elegye és újraközlése. Jeunet persze most sem tudta Dominique Pignont kihagyni, Tiersen meg annyira elégedett volt saját szerzeményével, hogy a Goodbye Lenin!-be is képes volt benyomni ugyanazt. Jó kis film, de sajnos azóta nem tudunk szabadulni a bájos Audrey Tatoutól.
• Berlin felett az ég: a Bonanza Banzai munkásságát tekintve (Elmondatott) pozitív, Hollywoodot nézve (Angyalok városa) káros. A filmet magát én nem élveztem egy percig sem.
• Pulp Fiction: már többször szóba került, szerintem az egyik legtúlértékeltebb darab - a cím is inkább Tarantino öniróniájáról tesz tanúbizonyságot. Igazán modoros azonban a Ponyvaregény filmzenéért rajongani, valamint a Misirlou felcsendülésekor bármilyen bárban azonnal a parkettre penderülni. Ennek kapcsán szeretném megemlíteni a soundtrack-rajongót: szinte csakis filmzenéket hallgat, és nagyon büszke magára.

Az elborult:

Ők lehetnek valóban betegek (tehát "érdek nélkül" tetszik nekik), vagy normálisabb esetben csak jóízűeket kacagnak egyes filmeken. Utóbbiaknak gyanúsan sok szabadidejük van: képesek bérletet vásárolni a művészmozikba, csak hogy pásztázzák a látogatóközönséget, és szívből jövően röhögjenek bele a hatásszünetekbe.

Szerintem beteg (ám vicces) filmek: 

• Japón: igen, a végén az öreg néni és a férfi egymáséi lesznek. Ha ez realizmus, nem akarok a való világban élni.
• Idióták: igen, ebben is dugnak, frankón. Lars von Trier munkássága,az általa elkezdett Dogme 95-irányzattal együtt nem maradhat ki innen.
• Baise-moi: szintén igazi dugás + nem igazi gyilkosság. Micsoda sokkoló egy mozi!
• Salo, avagy Sodoma 120 napja: ezt szerintem nem kell különösebben indokolnom. Szemkiszúrás, koprofágiára kényszerítés. Legendák keringenek arról, hogy a film végére a nézőközönség hány százaléka marad bent a teremben.
• A rejtélyes bőr: egy élet margójára. A homoszexuális kisfiú, aki lefújja hormonzavaros iskolatársát, majd megöklözi a baseballedzőjét is. Felnőttként bulandzsiu lesz belőle.
• Utolsó tangó Párizsban: Oszkárjelölés, miegymás. Szexuális tabuk ledöntése, istenkáromlás, pornográfia ruhában.
• Sátántangó: 450 perc, ráadásul fekete-fehér. Nem egy könnyed, húsvéti Bud Spencer & Terence Hill, az biztos. Kérdés, hogy egy napot megér-e.

Az intelligens humor:

Régi kedvencem az intelligens humor. Nem ám Kató néni meg Szeszélyes évszakok: intelligens. 

Amellett, hogy példának okáért a Gyalog galopp meg a Monty Python úgy ámblokk valóban csodálatos, érdemes azért szemügyre venni a rajongókat is.

Hajlamosak a hazai, "politikailag nem korrekt" vicceket elítélni, ám mindezt az intelligens humor keretében viccesnek tartani. Hol a határ?

A jó filmekben az a jó, hogy minden korosztály és réteg talál magának olyan elemet bennük, ami miatt tetszik neki. A mostani kategória ennek eklatáns példája. Hányszor hallottuk már ismerőseinket órákon keresztül filmeket idézgetni, párbeszédszerűen? És valamiért pont azokat a részeket tartják a legviccesebbnek, amik valójában a Vitéz László és a Csaplárosné leánykori legyezőjével (=palacsintasütő) majdnem egyenértékű slapstick-poénokat vonultatják fel?

-Halljátok őket? -Persze, kabócák! -Hülye, a rendőröket kérdeztem!

-Hogy is kell birkavesével földrengést megelőzni?

-És így bizonyították be Uram, hogy a Föld banán alakú. Camelot! -Camelot! - Camelot! -Csak egy makett!

-Hol, a nyúlon túl? Nem, a nyúl az!

 

És igen, kellenek ezek a viccek, Bede Marci is megírta már a Kalandra fal!-lal kapcsolatban.

Minek hát az álszentség? Miért nem elég, ha mindkét verekedő fél fetreng a röhögéstől, és habos tortákat nyomkod egymás képébe?

 

De akkor miért hirdetik ezek a filmkedvelők magukról, hogy ők az intelligens humort szeretik?

A kérdés költői volt.