Emlékszünk még a mobiltelefon- és legfőképp a mobilinternet előtti világra? Valóban olyan borzasztó lett volna?

Hát szerintem nem.

Mert most ne azt mondjuk, hogy "mert akkor még beszélgettek az emberek", hiszen azt mindenki kívülről fújja már. Hanem ez egy teljesen messzire vezető, a mélybe gyűrűző jelenség. Azt már mindenki tudja, hogy az utcán is alig néz fel valaki, mert mindenki úgy temetkezik arccal a telefonjába, hogy már a zebrán se néz körbe.

Emlékszünk, amikor bármikor, atlétában, alsógatyában átkopogtunk a szomszédhoz egy kanál olajért, és senki se sértődött meg? Ki csinál még ilyet manapság? Mert most már rá kell írni Messengeren, hogy egyáltalán felhívhatod, ne adj' Isten, bekopoghatsz-e hozzá, de leginkább azt sem. Azt se tudod már, kik laknak a házban, mert mindenki csak kiadja a lakását (te is), és évente egyszer látod a tulajdonostársakat a közgyűlésen, akik amúgy tök máshol élnek.

Emlékszel arra a remegő kezű izgalomra, ahogy az ólmos festéktől lett szürke minden ujjbegyed, amikor reggel elsők között vetted meg a zizegős Sportot a sarki újságosnál? Hát már újságos sincs, van helyette NSO és csöcsös reklámok, cikkek. Mert a bevétel azért kell. De már az sincs nagyon, maradt helyette a lélektelen eredmények.com. Mert ugye muszáj élőben látnod, mi van a többi pályán, ahelyett, hogy megnéznéd videóról, felvételről a többi meccset - persze lenémítva, közben kazettáról Török Laci vagy Szepesi Gyuri bácsi hangján a közvetítést. Vagy élőben hallgatnád legalább a rádióban a Körkapcsolást, segged alatt kispárnával, nyakadban guggerrel, kezedben kereplővel, zöld-fehér dudával. Vagy másnap reggel elolvasod a Sportban, esetleg aznap este 11-kor a Kossuthon a hírekben meghallgatod. Elveszett a pillanat varázsa, most már minden egyszerre, azonnal és élőben kell.

Milyen értéke volt a pénznek, és milyen szép papírpénzeink voltak! A zöldhasú ezres, a lila ötszázas - és az igenis gyönyörű és már akkor is ritka 10-es Petőfik meg 20-as Dózsák. A közértbe menet néha a Kossuth-százast is eldobtam, hogy olyan érzés legyen, mintha találtam volna, a Fatertól kapott brifkómban pedig szépen, címletek szerint rendeztük a bankókat - szigorúan csökkenő sorrendben. Ehelyett ma már nem akkor morog a sör a pénztárnál, ha valaki kártyával akar fizetni, hanem akkor, ha esetleg készpénzzel... vagy ha NEM telefonnal, hiszen a kártyával dugni kell, és már annál is van jobb. Mi jöhet még? Megszűnnek az önkiszolgáló pénztárak is, és kisétálhatunk a boltból anélkül, hogy emberrel beszéltünk - készpénzt, kártyát, lassan telefont érinthettünk - volna? 

A készpénznek nemcsak értéke, de becsülete is volt. És ahogy a személyes találkozókkal, a pénzzel is előre kellett tervezni, gondolkozni. Bizony ki kellett számolni előre, hogy mire mennyi kell, mire lesz szükségünk és meddig. És ha a szüleink kevesebb pénzzel küldtek el a postára vagy a boltba, akkor rábasztunk - ilyen élet volt. De megtanultunk számolni, gondolkodni, becsülni - nem csak lehúztuk a kártyát a picsába, ahogy most. Nem szórtuk a pénzt minden szarra, legfeljebb selyemcukorra, csokira, Eskimo jégkrémekre, később meg cigire.

Ide jutottunk. Nincs már Fotex, Ofotért vagy Sooter's, ahol hetekkel később tudtuk izgatottan megcsodálni a negatívot, hogy előhívathassuk - bocsánat, kinagyíttathassuk - a nekünk tetsző képeket, és mennyire szurkoltunk, hogy hátha nem vették észre, hogy vannak vicces kukis-seggmutogatós fotók is! Persze biztos észrevették, de hát ez van. Majd ha politikusok leszünk, biztos előkerülnek.

Családunkkal, barátainkkal már csak csetelünk, a vendégségeket írásban egyeztetjük - nem csak betoppanunk, mint a telefon nélküli évtizedekben -, és bármikor le is mondhatjuk, nincs többé személyes felelősség. Állást az interneten keresünk, és már szerelmet is. Pedig anno lehetett fiú vagy lány levelezőpartnert keresni a Bravóban, fényképet kérni egymástól... megadtuk a módját.

Bizony, nekem 97-ben meg 98-ban is kőkeményen oda kellett mennem a csajhoz. És ha az első nem jött össze - márpedig nem jött össze -, akkor a következőhöz, majd a következőhöz is. És bizony akkoriban nem az volt a probléma, hogy kit, hanem hogy hol. És a kiscsaj igenis a megbeszéltek szerint becsukta a zsalugátert időben vagy kitette a gyertyát az ablakba, ha szabad volt a pálya. Mert nem úgy volt, hogy csak "ráírok", hogy dugunk-e. Ha meg mégis felhívtuk - már ha volt telefonja a szerencsésebbnek -, akkor bizony a taxisbajszos-autóstáskás Fater volt a virtuális ajtónálló, akinek kőkeményen be kellett mutatkoznunk, hogy kik vagyunk. És igen, nem ám szia meg helló, hanem jó napot kívánok, meg csókolom és tetszik. 

Mert nekünk ezt is megtanították.

Útvonaltervezés? Hát persze. Térkép, meg hát egyszerűen odataláltunk helyekre, ennyi. Nem hívogattunk mindenkit meg írogattunk, hogy "már a Mussolini téren vagyok" meg kérdezősködtünk, hogy "hol tudok ott megállni", hanem megoldottuk, időben megjelentünk OTT, és még a csengőt meg a kaputelefont is használtuk. Elképesztő, ugye?

Az újságokban ott volt bizony a főcímben, hogy "24,5% a decemberi infláció". És nem "Nem fogja elhinni, mennyi lett az infláció! Cikkünkből kiderül". Igen, ott nem kellett kattintani meg generálni, mert megvetted és elolvastad - a rejtvényeket pedig megfejtetted. Valóban megfejtetted, nem kigugliztad.

Kivégeztünk, de legalábbis nehéz helyzetbe hoztunk minden jót. Vezetékes meg akármilyen hangalapú telefon, látogatások, meglepetések, levelek, postások, tévések, utazási irodák, partnerközvetítők, ingatlanosok, távirat, számológép, menedzserkalkulátor, kar- és ébresztőórák, zseblámpák, digitális és analóg kamerák, kamkorderek, térképek, VCR-ek és VHS-lejátszók, lézerdiszkek, hifitornyok, lemezjátszók, magnók, rádiók, különleges és sima tudakozók...