Egy átlagos, nyirkos februári pénteknek indult az egész. A buszok, villamosok ugyanúgy elindultak reggel négykor - Armand pedig ugyanúgy lefőzte kedvenc reggeli Lavazzáját, ahogy azt minden hétköznap fél nyolckor, indulás előtt megtette. Szokás szerint korábban jött az óra huszonhatos busz, az óra harminchatos pedig késett pár percet. Rutinosan kapta elő teljes árú BKK-havibérletét, azt barátságos biccentés kíséretében mutatva a vezetőnek. Armand egy teljesen átlagos, törvénytisztelő harmincas polgár. Erősen felső-középszerű fizetéssel, diplomával, mindennapos anyagi gondok nélkül, megbecsült állással - adózási stiklik és kiskapuk igénybevételétől, káros szenvedélyektől mentes. Szomszédai, rokonai kedvelik, munkatársai tisztelik. 

Hol siklott ki a nap? A néni tehet róla, vagy ő már csak a képzeletbeli kapucsengő szikrája volt, ami a férfi lelkében régóta gázként terjengő feszültséget robbantotta be? Talán sosem tudjuk meg.

-Jelezzen, legyen szíves, fiatalember!

Armand csak másodjára hallotta, miután érzékelte, hogy az idős, szebb napokat is látott hölgy mintha hozzá beszélne. Soundcloudról letöltött psytrance-mixét kicsit idegesen szakította meg, kelletlenül húzta ki szép füleiből a fülhallgatót. Kecses félfordulattal nyomta meg a jelzőgombot.

-Mert tudja, nem engedett fel a hátsó ajtónál! Pedig nekem már nem kell jegy. Nézze meg, alig járok. Azt megértem, ha egy bérletesnek csak az első ajtón szabad felszállnia, de nekem?

Most már az utazóközönség tekintélyesebb része szegezte fürkésző szemét az egyre hangosabban evangelizáló, öntudatos hölgyre, aki az egy megálló megtétele után máris a középső ajtó felé próbált kapaszkodóról kapaszkodóra eljutni, közben letarolva az erőtől duzzadó, munkába igyekvő embereket. A busz sziszegve állt meg a táblánál - a potyázók kiszűrése érdekében először csak az első ajtót kinyitva.

-Most meg nem enged leszállni! Mit csinál? Ez nem igaz! Engedjen leszállni! Nem igaz.

Rikácsolt még hangosabban, egyre dühösebb, elcsukló hangon az erőszakos matróna.

A következő percek történéseit Armand mostanra pusztán foszlányokból, elbeszélésekből tudja rekonstruálni. Vágás, filmszakadás, és már csak a sikoltozásra meg az üvöltözésre eszmélt fel. 

Bérletes? Nekem nem kell? Talán ezért ragadta meg a néni gondosan göndörített-főnözött fürtjeit, hogy annál fogva verje át patinás arcát a még zárt ajtók szekuritüvegén. A dacos öregasszony-arc azonnal eltorzult, a sebek okozta fáradtvér-csíkok egyre élénkebben fonták be azt. Armand a rendszeres, súlyzós edzéseknek köszönhetően kiemelkedően jó fizikummal rendelkezett, ezáltal bárminemű kapálózás-ellenkezés hiábavalóság volt. Párszor még átcsapta a szabályos hexaéder-szilánkokon a hölgy büszke fejét, majd másik kezével határozottan megragadva állát, jobbjával egy hirtelen szakítással szó szerint, puszta kézzel megskalpolta a nénit. A makacs fejbőr recsegve vált le a koponyáról, Jean-Michel Jarre Oxigene c. lemezének borítójához hasonlatosan itt-ott félig foszlányokban fityegett.

-Bérletes? Neked nem kell?

Hörögte Armand, majd egyfajta kegyelemdöfésként - a már kicsavarodott, eleganciáját vesztett, csálé Sophia Loren-szemüveg szárát ügyesen, fél kézzel kipattintva az idős perszóna jobb szemgolyója mellé nyomta - óvatosan, hogy ne okozzon abban nagy kárt. Majd fürge erőkar-kanalazás, furcsa pukkanás - és a meleg, barna szivárványhártyájú szemgolyó máris kétségbeesetten fityegett néhány idegszálon.

A néni torkából rikácsolás helyett most már inkább valami gurgulázó, fortyogásszerű hang jött csak ki, két pici karjával erőtlenül csapkodott, miközben a bekattant férfi fél térddel a földhöz szorította. Jó ötlet volt a sok cselgáncsedzés még Zoli bával - gondolta. Most kicsit még rossz neki, de még akár tíz-húsz évig is húzta volna, az meg sokkal nagyobb szenvedés neki és a környezetének is. Így lesz jobb mindenkinek.

A riadt emberek nem értették. Azt hitték, talán csak valami szörnyű tréfa, rossz álom, valami filmforgatás vagy kandi-kamera közepébe csöppentek, tisztes távolból remegtek, könnyező szemmel - a fiatalabbak továbbra is unott fejjel nyomkodták telefonjukat, mindeközben feltehetően valami igénytelen R&B-zenét hallgatva.

Pedig még nem volt vége.

Armand tekintete a Lomb Kató által is megénekelt, tipikus kívülülőre siklott. Óh, mennyire gyűlölte a kívülülőt! Aki a tömött, reggeli buszon is beül a külső székre, a belső ülésre még esetleg valami sporttáskát vagy retikült is gondosan odahelyezve, mert neki a dupla ülés az JÁR! Sosem szólt nekik, hiszen konfliktuskerülő típus volt - inkább leszegett fejjel állva maradt, hiába reménykedve, hogy esetleg beljebb csúszik a másik -, de most, egy csapásra előtört belőle a hosszú évtizedek megannyi megaláztatása, keserűsége. 

Most pont a legnagyobbat pécézte ki magának: az edzésről igyekvő, szoláriumbarnította, kevésbé művelt - ám saját magának vélt jogos, személyes életteret teremtő bunkót.

-Tudod, azt mondják, hogy aki harminc fölött is tömegközlekedéssel utazik, az sikertelen ember. Nos, ez sikertelen életed utolsó napja. Tudtad, hogy életveszélyes edzés közben rágózni, amin csak az azonnali gégemetszés segíthet?

Hahotázott károgó, luciferi hangon Armand, de mindezt a szar zenét hallgató, telefonját tapizó, rágózó tahó még nem hallhatta. Annál jobban meglepődött, amikor hirtelen, még sosem tapasztalt, korábban elképzelhetetlenül iszonytató fájdalmat érezve kapott a torkához. Mintha az egész égbolt szakadt volna rá és egyszerre csapott volna beléje a ménkű. Armand ugyanis szakszerűen, a suttyót hátulról elkapva, annak nyelőcsövét három ujjal körbeölelve egy pillanat alatt, hatalmas reccsenéssel kitépte erős gégéjét.

Itt már fortyogás se nagyon hallatszott, inkább csak valami túlvilági, borzasztó sziszegés a szakadt nyak irányából, mint amikor egy biciklibelsőn nyitod meg a szelepet. A minden korábbi méltóságát azonnal vesztő tahó ijedten hadonászott nonfiguratív tetoválásokkal tarkított, műveletlen karjaival - nem tudta hirtelen, hogy a torkát próbálja Húsvét-szigeteki módszer szerint kézrátétellel összeforrasztani; esetleg védekezni vagy támadni igyekezzen, bármennyire is késő meg hiábavaló fáradozás lett volna. Nem is igazán értette, számára elképzelhetetlen volt, hogy őt valaha bármiféle baj érhetné.

Armand számára viszont csak itt kezdődött az igazi játék. Miközben a gyúrósgeci, torkából ütemesen sípoló, félelmetes zajok közepette próbálta menteni a menthetőt, Armand leakasztotta az ablaktörő kalapácsot, és azzal kezdett gondos munkához. Felülről, négy ujjával a felső állkapcsot a szájpadlásnál elkapva szinte feltépte a sportos férfi fiatal, busa fejét, majd iszonyú erővel sújtott le a pici, ámde kegyetlen, hegyes kis szerszámmal.

A fogak, a drága fogak... Armandot rossz éjszakákon mindig ezek a rémálmok kísértették. Kihullik a foga, kitörik a foga, és a többi, és a többi. Miért ne válhatna mindez valóra - és ha már választhatunk, miért ne mással történjen a rossz?

Éles csattanás - mint amikor elpattan egy öreg bögre a mikróban -, egyfajta csörömpölésszerű hang kísérte minden alkalommal, amikor a kalapács fogat talált. Néha csak szimpla csorbulással, de szerencsésebb találatokkor szilánkosan tört. A metszőfogakat másképp próbálta kivégezni: itt is a jó öreg hajfogással csapta rá a mulya gyúrós arc oktondi fejét az előtte lévő ülésen található kapaszkodóra - ezzel próbára téve a sok évtizedes játszótéri pletyka igazságtartalmát, miszerint ha rosszul esel rá a mászókára arccal, akkor a fogaidat akár az állkapcsodba is visszatolhatja az ütés ereje.

Igaz volt. A műveletlen bunkó metszőfogai a jéghideg, kemény, hengeres kapaszkodóba verve azonnal felcsúsztak - egészen az arcüregbe belefúródva, miközben a szemfogak inkább csak vidáman csorbulgattak.

Armand egy félpercnyi csapkodás után elunta a kegyetlen játékot: a kalapácsot a rettegő kisemberek közé hajítva, másik kezével az alsó fogsort megragadva egy mozdulattal leszakajtotta az erőszakos sportember állát.

-Na most leesett az állad, mi?

Humorizált kojotszerű vihogással Armand, miközben őszinte érdeklődéssel figyelte, ahogy a félbetépett fejből előbuggyan a hosszú, izmos, vérző nyelv.

Milyen szeszélyes is az élet! Mélázott magában. Egyik percben büszke, erős férfi, nők bálványa - pár pillanattal később pedig már csak egy fennakadt szemű, életéért küzdő, megnyomorított roncs. Majdnem megszánta, de úgy döntött, mégsem öli meg: maradjon csak életben így. Ez se fogja többet az ő guggolóállványát önkiszolgáló súly-svédasztalként meg bicepszezőkeretként használni! A sportember hatalmas sporttáskájából kihulló doboz piros Malbiból elegánsan előhúzott egy szálat, majd azt meggyújtva elhelyezte a gyúrós kinyílt torkában.

-A dohányzás halált okozhat!

Csak kibogozhatatlan sípolás volt a válasz. Armand megvetően köpte le a rángatózó, valaha tiszteletet parancsoló barna testet - búcsúzóként még egy jó hegyeset is rúgott bele. Kicsit összerezzent a tahó nyakában lógó ujjnyi aranylánc.

A tömeg megszeppenten nyílt szét, ahogy Armand fütyörészve útnak indult. Armand többre vágyott. Többre, jobbra, eredetibbre. Még hirtelen visszafordult:

-Az Árpád híd, metróállomás következik.

Imitálta a hangosbemondót mutató- és középső ujja között kifeszített cigarettáscelofánnal, majd rekedtesen felkacagott saját poénján. A bámészkodók rettegve nevettek vele. Féltek tőle, de kicsit szerették is.

Armand boldog volt. Árpád híd, metróállomás. Aluljáró! Csövesek, koldusok, mappával grasszáló közvélemény-kutatók, lebzselő nagycsaládok, aláírásgyűjtő aktivisták. Ez lesz a közvélemény-kutatás fekete napja!

Az egyik járókelőtől kölcsönvett szalmakalapot bohón félrecsapta, majd táncoló léptekkel haladt tovább, mielőtt végleg eltűnt volna a busz közönsége elől.

Vége.