A Magyar Ember kiskereskedelemre termett. A 10 millió szatyros bevásárló országa vagyunk. Sehol e sárgolyón nem oly kardinális kérdés ez, mint széles e hazában. A történelmi okok közt kutakodva bizonyára felhozhatnánk találó párhuzamokat a kongó polcoktól elkedvetlenedett KGST-s sorstársakkal, a kényelmes Mediterráneumot körbearaszoló vegyesbolt-zorbadereglyékkel, vagy már a hatvanas években is Margit szigetnyi parkolóval körülkerített nyugati hipermarketekkel. A magyar lélek mindezekkel ellentétben a Közért intézményében lelte meg a Horthy-korszak éhkoppja után ráköszöntő földi Paradicsomot. Ezen még az sem tudott változtatni, hogy ma már Jancsi bácsiék is az Auchan delfinszekciójában pakolják tele a Corolla csomagterét fél évre elég illatosított nedvszívó törlőkendővel.

Természetesen azt se feledjük, hogy a Magyar Ember – jónéhány nyugati társával ellentétben, akiknek erre lehetőségük, kultúrájuk, társadalmi igényük nem volt – imád enni. Méghozzá sokat és finomat enni. Ráadásul a magyar történelem vérzivataros évszázadai alatt azt is megtanulta, hogy ehet szerény anyagi alapokkal is nagyon sokat és nagyon finomat. Ebben az országban az egyetlen olyan őshonos pékáru, amelynek színe nem fehér, a kakaós kalács. A magyar édenkertet bámuló megszállók pofája előtti táplálkozás egyfajta passzív ellenállásként funkcionált. Dacból tereltük a kondát a hódoltságban, a labancok seggébe dugtuk a szar krumplijukat – a tótok onnan is boldogan elfogyasztották. Mázsaszámra vettük a cukrot, amikor a mocskos kommunisták azt hazudták, hogy nem fogják felemelni. Az evés, s így az alapanyag beszerzése a Magyar Ember számára ősidők óta egyszersmind politikai kérdés is.

Ilyen történelmi hagyományok és társadalmi beágyazottság mellett pedig egyáltalán nem meglepő, hogy egy szaros kis szatyor kaffkai változásokat generál még a legegyszerűbb honfitársainkban is. Orvosok, ügyvédek, fodrászok, épületgépészek, műkörömépítők, villanyszerelők, légiirányítók képesek szempillantás alatt okleveles mezőgazdászokká, élelmiszeripari mérnökökké, permetvegyészekké, közgazdászokká, külkereskedőkké, terményfelvásárlókká, halászokká, vadászokká, méhészekké, népegészségügyi ellenőrökké, fogyasztóvédelmisekké, pénztárosokká vagy akár Michelin Guide-kritikusokká változni, és akkor még egy szót sem szóltunk Magyarország nyugállományba vonult populációjáról. Platón iskolájában nem volt a szellemnek ennyi embere!

Arról már tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, hogy az ókori bölcsekkel ellentétben a modern gondolkodónak internetkapcsolata van, amelynek segítségével pofonegyszerűen ismerkedhet meg, cserélhet véleményt más,  hozzá hasonló nagyságokkal. Természetesen a gigászok ilyetén történő összeakadásának nagyon hamar konfliktus lesz a vége. Kisebb és nagyobb, hazai és külföldi, minőség és árérzékeny láncok hívei csapnak itt össze érvekkel, érzelmekkel, víziókkal tarkított vitában, nyilvánvaló hát, hogy ilyen kondíciókkal a szakértői viták előbb veszekedéssé, majd sértődött hülyézéssé nemesülnek. Előkerülnek a tisztán kizárólag nagybetűkből álló mondatok, romlik az amúgy sem teljesen tökéletes helyesírás, megsokasodnak a felkiáltójelek.

Érdemes annak is utánanézni, hogy ezek a sokszor tényleg hihetetlen tudással rendelkező emberek, akik eurocentre pontosan ontják magukból egy skót cég, és magyar leánya közti árkülönbséget a holland kakaótól a belga pralinén át a dán sertésbordáig, micsoda sokszínű blogoszférát alkotnak körülöttünk. A vásárlás mellett van idejük blogot vezetni nagyvilági kalandozásaikról, vezeték nélküli fejhallgatókról, költészetről (leginkább saját művek), zenéről, ellenőrzött légtérben történő repülésről. Egyszerűen fantasztikus, de tényleg. Az sem érthető, egyesek miért birkázzák oly sokszor a magyar népet, hiszen ezek az emberek valami elképesztő bátorsággal és felszabadultsággal alkotnak véleményt, nemhogy nickkel, de még facebookos profillal is.

Amíg ilyen emberek alkotják a magyar kereslet nagyrészét, addig nincs itt semmi baj. Nem szeretnénk a bevásárlókocsijukba ötletszerűen minden szart bepakoló nyugati fogyasztókhoz szokott óriások helyében lenni!

Na meg persze, hogy Modor Tibi is elégedett legyen, Hajrá Magyarország, Hajrá CBA!