És ez nem a hasonló (=azonos) című, még a 90-es évek derekán a fekete-fehér Amatőr magazinban leközölt kis pikáns történet újragondolása.

Idegen nyelvet hibátlan kiejtéssel 2/6/10/14... éves kor fölött már akkor is lehetetlen megtanulni, ha az ember tartósan anyanyelvi környezetbe kerül...

Soha nem lehet tökéletesen egynél több nyelvet megtanulni... mindig lesz egy gyengébb, még különböző anyanyelvű szülőkkel is... 

De ne aggódjunk, a magyar akcentusra mindenki azt mondja, hogy aranyos - az üzleti életben meg a kiejtés úgyse számított soha, gondoljunk csak Schwarzeneggerre, Teller Edére, Neumann Jánosra, stb.    

És folytathatnánk további bölcsességekkel, félig tévhitekkel, vendégségekben összeszedett, nyelveket nem beszélő rokonok áttételesen szerzett információiból épített véleményekkel. A büszkén akcentussal beszélő felsorolja a fentieket, és néha hozzáteszi, hogy "kivéve talán egy, nagyon durván elvont zseni ismerősömet, na annál még órák után se vágják le, hogy nem ott született - na jó, meg a Laci, de ő már 17 évesen kikerült a bajorokhoz - de ezek nem is teljesen komplettek, ilyen autisták szinte". 

/Valójában a hiteles akcentust jó hallással, elhatározással, a kezdeti majomkodás-erőlködés és kudarcok felvállalásával, rengeteg gyakorlással és szerencsével a megfelelő környezetben igenis el lehet sajátítani - még akár huszonévesen is./

Természetesen jöhet a megtámadhatatlan ellenérv, hogy "de hát tökéletesen úgyse fog megtanulni, hiszen egyszerre nem ismeri a >>sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk<<-öt, nem fogja tudni megkérdezni, hogy >>kétsoros gombolású, átmeneti lódenkabátjuk van-e<<, és nem fogja érteni az >>NDK-turmixgép, a kivehető ajtós<< vagy a >>magyar Ugar<< eredetét és a hasonló, belsős poénokat." - Idevágó kérdés, hogy az az egyszeri magyar honpolgár, aki életében nem jutott Párkánynál és Bécsnél messzebb, az vajon mind tudja és érti-e.

Valóban ilyen szinten tényleg nem fog mindent ismerni, de nem is ez a lényeg. A nyelvtudás és a mögöttes tartalom mindig attól függ, hogy ki, mikor és hol szocializálódott. Lehet, hogy magyarul el tudja énekelni a Kis kece lányomat vagy a Jön már, jön a századot - de a deriválást vagy az eredménykimutatást már csak németül vagy angolul tudná elmondani. És ha közben valamikor szüksége lesz rá, megtanulja magyarul is.

Az anyanyelvinek tűnő kiejtéshez sokan ahhoz a jól bevált módszerhez folyamodnak, hogy valami különleges és az adott helyen kevésbé ismert nyelvjárást erőltetnek magukra: pl. az USA-ban skótot, Berlinben osztrákot (tudom, doricot vagy glaswegiant - mödlingit vagy vorarlbergit...), ami működik is egy ideig. Az igazi persze az, amikor már a helyiek is környékbelinek hiszik az imitátort - legalább pár percig.

A tényleg meggyőző nyelvtudás pedig ott kezdődik, amikor már nem azt mondják, hogy "de jól beszélsz angolul, bárcsak én is tudnék ennyire magyarul" - hanem ott, amikor feltételezik, hogy furcsa neved ellenére te már náluk születtél vagy ott jártál általános iskolába is.

És ha elértünk a mindig áhított szintre? Sok Nyelvzseni nem ért semmi máshoz, csak ehhez. A call centerek tele vannak poliglottokkal - akik gyakran egyben bölcsészek is. Kicsit lenézően nyilatkozunk róluk, majd azért - ha kéne valami gyors fordítás, különóra (természetesen nem ingyen gondoltam) vagy lektorálás, azért felhívjuk. Und tschüss!

Nézzünk pár típust!

Ha már itthonra is betört az ország és a régió számára eredendően teljesen idegen angol nyelv és kultúra oktatása, akkor mi lehet ennél még viccesebb? Ha a magyar fiatalok kiejtés és kulturális preferencia szerint rendeződnek elszánt alcsoportokba.

Ugye amíg nem indult be az Egyesült Királyságba hömpölygő "itthon ellehetetlenítik az embert" magyar vendégmunkások áradata, addig 1-2 kiváltságosnak jutott csak egy-egy iskolaév Angliában vagy az USA-ban (Academic Year in America) - amúgy be kellett érni a Madame Tussauds-Big Ben-Hyde Parkos, ikaruszos, családoknál (sokszor pakiknál) alvós kirándulásokkal, ahol az egy hétből négy napot az utazás tett ki.

De mivel legbelül mindenkit ott fűt a valahova tartozás igénye, akkor bizony dönteni kell: brit vagy amerikai? Mert ugye ez ennyire egyszerű, választani pedig muszáj.

Kezdem az amerikaiakkal, mert mindig ők voltak többen - több okból is. Magyarországra a 90-es évek elejétől jellemzőbben inkább a kalandvágyó USA-beli tanárok merészkedtek anyanyelvi oktatóként, iskola mellett nem egyszer hittérítői tevékenységet is folytatva. Akkor még a ma is olcsónak hitt sör és könnyűnek emlegetett magyar lányok kedvéért nem jött errefelé egy brit legénybúcsús banda sem. Az amerikaiakat pedig igazán nem bánta senki: mi sokat tanultunk tőlük, jöttment egyházaikba belépni nem volt elvárt - nem is igazán erőltették. Ők viszont megszállottan vállalták a magyar gyerekek nevelését még az iskolán kívül is közös kirándulásokkal, összejövetelekkel, sportesemények lebonyolításával.

A magyar diákok többsége a filmek, együttesek és tanárok közös hatására így inkább próbálkozott amerikaiasabban beszélni, amihez egy pársoros követelményrendszert állítottak:

• szavak végén és közben kiejtett r hang
• can't, fast, graph, tomato - é-vel; either (ídör) - schedule (szkedzsöl) - haladóknál a wh- hehezetes kiejtése (hhhwale, whaat)
• a határozatlan névelő (a) következetesen éj-nek ejtése
• I think helyett mindig I guess (figyelem: angolos modorosság!)
• írásban thru, nite, rumor
• és persze a Project Englishből összekapart példák alapján amerikai vagy kizárólag annak hitt szavak haszálata: can, sidewalk, automobile, cab, truck, gas.

Hiszen az angolos kiejtés buzis, mesterkélt, modoros, affektálós, nyávogós, stb.

Természetesen az egésznek így egy kevert európai (az anyanyelviek által Mid-Atlanteannak csúfolt) közvetítőnyelv-jellege lett, amivel aztán el lehetett később büszkélkedni, hogy beszéltem angolokkal, és azt mondták, hogy tök amerikaias a kiejtésem! Ja persze, mert akkorát nem akartak hazudni, hogy angolos. Így pedig mindenki boldog volt. Pedig némelyik jenkiimitátor túlbuzgóságában még a márciust is mercsnek, a szemetet meg gerbidzsnek ejtette.

Na meg a britek! Itt már nehezebb dolga volt a gyerekeknek, hiszen a legtöbb (itthon ismertebb) angol együttes valami semleges (erőltetett amerikai) akcentussal énekel - és hát a földrajzi különbségeket még az osztályrendszer is nagyban tagolja, így elég nehéz A (éj) brit kiejtésről beszélni. De ezzel nem törődünk, maradhat a szótár és a tankönyv mint - megtévesztő - forrás.

Így hát az amerikamániás tanulók mintájára ellentétes sémákat próbálnak követni:

• mindenhol néma r hang (túlbuzgóknál még ott is, ha magánhangó követi), haladóknál glottal stop, főleg a t-k elhagyása
• csakis taxi, tin (még üdítős- sörösdoboznál is), either (ájda), pavement, lorry, schedule (segyúl), petrol
• a will és a won't helyett az idétlen és kiszoruló shall és shan't
• a can't, chance, dance, tomato valami nagyon durva palócos aaa-val, ahogy a Blur-számokban hallottuk.

Ők fognak a legjobban csalódni, ha kikerülnek - ugyanis a szótárból és oktatóanyagokból keservesen összekapart sablonbeszédet a brit lakosság úgy 10-20%-a használhatja, a többi egyszerűen proli kiejtéssel fog hozzá szólni. A betanult "brit" szavak helyett simán lesz can, ídör, truck vagy cab.

Folytassuk (és egyelőre fejezzük be) egy másik - egyelőre kevésbé ismert, de mindenképpen létező - alcsoporttal! Ez pedig az idegen nyelven is magyarul beszélő. Az összehordott anyagért köszönet illeti a facebookos Modoros-kommentelőket.

Ő nem a totális antitálentum (rájuk is sor kerül majd legközelebb), hanem az idegen nyelven tudatosan helytelenül beszélő. A nyelvet megtanulta úgy, hogy magabiztosan használni tudja a szükséges környezetben (kinek hol kell) - de soha nem hajtotta az a vágy, hogy a tökéletességre törekedjen. Ő büszke magyar marad akkor is, ha más nyelven kell beszélnie. Nem fog ő ott majomkodni meg asszimilálódni.

Meggyőződése, hogy aminek van magyar neve, azt soha nem fordítjuk le. Tulajdonnevet úgyse fordítunk le, ez első osztályos anyag! (Vagy mégis?)

Tehát: Budapest neve Budapest. Nem b(j)űdapheszth, hanem Bu-da-pesht. I live in Budapesht, hiszen így hívjuk, tiszteljenek meg minket azzal, hogy ők is kimondják rendesen. Nem Margaret Island, Heroes' Square, Chainbridge, Castle district vagy City Park - hanem Margitsziget, Hősök tere, Lánchíd, Várnegyed és Városliget. Minden nyelven, baszki. És nem Károly híd meg Prága meg Temze, hanem Karlův most, Praha és Thames.

Bemutatkozni idegen nyelven is úgy fog: My name is Mankiewicz Tibor. Nem Tibor Mankiewicz vagy Tiberius Mankiewicz. Nevet nem fordítunk le, tanuljuk már meg. Verne Gyula, May Károly, Hitler Adolf, Louis Kossuth, Washington György, fúj (kötelező megemlíteni minden alkalommal, ha előjön a téma). Ha Kim Ir Szen és Kim Ir Dzsong nevét mindenki ki tudja mondani rendesen, akkor az enyémet miért nem? Hát. És nagyon meg fog sértődni, amikor a magyar sorrendet követő aláírásából kiindulva "Dear Szabo"-ként, neadjisten "Dear Karolyne"-ként szólítják meg.

A következetesség elve azt kívánná, hogy magyarul magyarul beszéljünk - angolul meg angolul. Ha az adott földrajzi névnek van az adott nyelven megfelelője, akkor helyesen úgy mondjuk - és nem attól szállnak meg minket a németek, ha Fünfkirchennek hívjuk Pécset, és mondjuk a román hadsereg se attól szeretne újra bevonulni a Tiszántúlra, ha Julát vagy Bichiscabát mondunk románul.

De ez meg is fordul néha - miért mondunk Oslóra Oszlót, amikor norvégul is Oslónak ejtjük, s-sel, a Larsson meg Larsson és nem Larsszon? Sporting Lisboa és nem Liszboa, persze leginkább Lisszabon...

/folytatjuk/ /majd egyszer/